A reménység emlékiratai I.

Fülszöveg

Charles de Gaulle tábornok (1890-1970), a Francia Köztársaság elnöke (1959-1969) egyik legközvetlenebb munkatársával, kulturális miniszterével, André Malraux íróval beszélgetve jegyezte meg, hogy a reménytelenségbe zuhant Franciaországnak kétszer adta vissza a hitet és a reményt. Először 1940-ben, amikor Londonból ellenállásra szólította honfitársait a hitleri megszállók ellen. Másodszor 1958-ban, amikor a polgárháború szélére sodródott ország politikai rendszerét megreformálta, stabilizálta és a kornak megfelelő modernizáció útjára állította. Első vállalkozásának tetteit a Háborús emlékiratokban írta meg. A másodikét pedig A reménység emlékirataiban. Ennek első kötete Az újjászületés. (A következők megírását megakadályozta halála.) Elnöksége első négy évének eseményeit leírva és magyarázva felvonul előttünk a korabeli Európa és a világ szinte minden problémája és politikusa, a tábornok-elnök politikai filozófiája, amely segít megérteni a jelenkori Franciaország külpolitikáját is. S nem utolsó sorban világosan tárul elénk a sokszor félreértett - vagy félremagyarázott - grandeur (nagyság) felfogása: "én azt akartam, hogy [ti. Franciaország] szomszédai között éreztesse személyiségét, mindig tiszteletben tartva a másét, hogy a szövetségről le nem mondva utasítsa el a protektorátust, hogy szerelkezzen fel olyan erővel, amely képes elrettenteni mindenféle agressziót, és amely mindenekelőtt az atombombából áll, hogy jelenjen meg újra az egyetemes gondolkodásban, tettekben és reményekben, végeredményben újra fedezze fel függetlenségét és ragyogását. Most egészen pontosan ez történik!" Vissza