Cleopatra

Előszó

Mint a leghomályosabb tragikus történetek egyike, Antonius és Cleopatra bukása bizonyára erősen megragadta és lebilincselte korszakuk történetének sok tanulmányozóját. Minő végzetes befolyásoknak és minő titkos gyülölségeknek kellett érvényesülniök, hogy szerencse-csillagzatuk és tiszta itélőképességük fokról-fokra mind jobban elhalványodott? Miért menekült Cleopatra Actiumnál? Miért követte őt Antonius, aki futásával romlásba döntötte tengeri és szárazföldi haderejét? Regényemben megkisérlem mind ennek, mind még egynehány más kérdésnek valószinű magyarázatát adni.
Kérem azonban az olvasót, tartsa mindig szigorúan szem előtt, hogy történetem nem modern szempontból indul ki. Egy királyi vérből származó egyiptomi már, hanem a legtitkosabb misztériumokba beavatott pap, aki rendithetetlenül hisz abban, hogy Khem istenei csakugyan léteznek, lehetségesnek tartja a velük való érintkezést és biztosra veszi a büntető és jutalmazó örök életet. Az Osirisban való hit zavarbaejtő és gyakran nagyszerű szimbólumai nem egyebek szemében a Szentek Szentjének titkait takaró fátyolnál. A lelki élet irányítására való igényükben és hittételeikben lett légyen több vagy kevesebb igazság, - ha ugyan egyáltalában egy szemernyi is volt bennük - az kétségtelen, hogy olyan férfiakról, mint Harmachis herceg, minden nagy vallás évkönyvei tesznek említést. S mint a fenséges és szent föliratok tanusítják, ilyen férfiak nem voltak ismeretlenek az egyiptomi istenek és főképen Isis imádói között sem.
Sajnos, alig lehetséges ilyen természetű és ilyen korszakban lejátszódott történetet anélkül megírni, hogy néminemű magyarázó anyagot nem fűzzünk hozzá. Mert az olvasó lelki szeme előtt más módon nem lehet föleleveníteni a réges-régen letünt multat minden elhalványult pompájával és elfelejtett misztériumával egyetemben. Az olvasó tehát, aki csak a történetet keresi és akit a Vallás és a Civilizáció Őshazájának, a régi Egyiptomnak hite, szertartásai és szokásai nem érdekelnek, helyesen teszi, ha az első kötet helyett mindjárt a második könyvet üti föl.
Cleopatra haláláról számos legenda maradt fönn. A legkedveltebb verzió szerint méreggel vetett véget életének. Plutarchos szerint a mérgezés végrehajtásának módja nagyon bizonytalan, bár a népies szóbeszéd szerint kigyómarás okozta halálát. Ugy látszik azonban, hogy öngyilkosságát Olympus nevű orvosának, e sötét alaknak tanácsa és útmutatása szerint hajtotta végre s így több mint kétséges, hogy életének megsemmisítésére ily fantasztikus és bizonytalan módszerhez folyamodott volna.
Meg is kell említenem, hogy egészen Ptolemaeus Epiphanes uralkodásáig a történelem bennszülött trónkövetelőkről tesz említést, akik igényt tartottak Egyiptom trónjára. Ezek egyike volt Harmachis. Sőt az egyiptomi papság körében nemzedékről-nemzedékre szállt egy jóslat, hogy a görögök nemzetségének uralma után Harsefi isten fog teremteni "egy főnököt, aki eljövendő". Ebből látható tehát - bár a történelem ezt nem erősíti meg - hogy a macedon uralkodóház kiirtására és Harmachis herceg trónjuttatására irányuló nagy összeesküvés önmagában véve nem valószinütlen. S valóban nagyon is lehetséges, hogy az egyiptomi hazafiak sok ilyen összeesküvést szőttek honuk rabszolgaságának hosszú évszázadai alatt. De az ókori történelem az elbukott népfajok meddő és halvaszületett küzdelmeiről csak keveset jegyzett föl és hagyott az utókorra.
Isis énekét és Cleopatra dalát, amint az alábbi lapokon olvashatók, a szerző prózájából Mr. Andrew Lang öntötte versbe. Charmion gyászénekét pedig a sziriai Meleager művéből ugyancsak ő fordította angolra.
Vissza