Clio/Dekameron IV.

Előszó

Részlet a könyvből - Clio: A kyméi énekes:

"A dombok alján, a part mentén tekergődző ösvényen haladt. Mély redők szántotta födetlen homlokát vörös gyapjuszalag pántozta körül. Halántékain göndör ősz fürtöket fodrozott lebegésbe a tengeri szellő. Hófehér szakálla tömött bolyhokban zsufolódott állán. Tunikája és lába oly szinü volt, mint az utak, amelyeken hosszu-hosszu évek óta bolyongott szerte. Oldalán durva mivü lant lógott. Ugy nevezte mindenki: az Öreg, de ugy is nevezték: az Énekes. Egy harmadik nevet is kapott még a gyerekektől, akiket költészetre és zenére oktatott és sokan ugy hivták: a Vak, mivel a korral elfénytelenedett szembogarára boruló pillája vörös és dagadt volt a tüzhelyek füstjétől, amelyek kávájára ülvén szokott dalolni... De azért napjai nem voltak örök éjtszaka s azt beszélték róla, hogy emberi szem nem látta dolgokat lát. Három emberöltő óta járt szerte a városokon. S ime, most, miután az egész napot áténekelte egy aegeai királynál, hazafelé tartott háza iránt, amelynek a távolban füstöltő teteje már idelátszott; mivelhogy, attól való féltében, hogy még utjában ráköszönt a nappali hőség, megállás nélkül gyalogolván egész éjtszaka, a hajnal ragyogásán szemébe tünt a fehér Kymé, szülővárosa. Előtte loholt kutyája, maga kampós botjára támaszkodva lassu léptekkel, egyenesre húzott derékkal, hátraszegett fejjel haladt, mivel még győzte egy kicsinység erőel s hogy ellene feszüljön az ereszkedőnek, amely egy szük völgybe lejtett. Az ázsiai hegyek fölött kibukó nap rózsaszin fénnyel vonta be az égen uszó hab-fellegeket s a tenger vizén szerteszórt sok apró sziget partjait. A hullámok alá simuló fövény vakitón tündökölt. De a keletről emelkedő, fusztákkal és terebinthus-fával benőtt dombok árnyán még ott bujkált az éjtszaka üditő hűvössége." Vissza