Confessio 1988/3.

Előszó

Részlet:
Mi az ökumené?
Az ilyen gyakran és több összefüggésben is előforduló kifejezések esetében ajánlatos először a szó eredetének a tisztázása. Az ökumené, görögösen oikoumené kifejezés a görög oikosz = ház szóból ered; jelentése olyan helyre vonatkozik, ahol emberek laknak, s a szó használata azt is kifejezésre juttatja, hogy az ott lakó emberek összetartoznak. Az ebből képzett oikoumené szó a tágabb otthont, az emberlakta földet jelentette; az első századok szóhasználatában a civilizált világra, politikai értelemben a Római Birodalomra vonatkozott. Ilyen összefüggésben olvassuk a Lk 2,1-ben: „Augusztus császártól parancsolat adaték ki, hogy mind az egész föld összeírattasék." Az itt szereplő oikoumené szó az eredeti szövegben kétségkívül a birodalom lakóira vonatkozik. Az evangélista gondolkodásának hátterében azonban kétségkívül az ApCsel 17,26 áll, hogy ti. Isten „az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette " Az egyetemes érvény és az összetartozóság kifejezése egyszerre képezi az ökumené szó jelentését. Az összetartozóság és egyetemes (kötelező) érvény jegyében zajlottak le az ökumenikus zsinatok is. Amikor 325-ben Nagy Konstantinusz az első ökumenikus zsinatot Niceába összehívta, akkor birodalma igaz hitét, s a dogmatikai egyetértést kívánta biztosítani; az ott hozott döntések pedig mindenki számára szerte a birodalom területén érvényesek voltak. A keresztyén tantételek tisztázása érdekében a niceai ökumenikus zsinatot még további hat követte: Konstantinápoly (381), Efezus (431), Kalcedon (451), Konstantinápoly (553, 680—1), Nicea (787). A keleti és nyugati keresztyénség szétválásával, az 1054-ben bekövetkezett nagy szakadás után szervezetileg lehetetlenné vált ökumenikus zsinatot tartani.
A magyar nyelvben igen gyorsan honosodott meg századunk folyamán az ökumené, ill. ökumenikus szó. Kifejezi a különböző keresztyén egyházaknak azt a tudatát, hogy a Jézus Krisztusba vetett hit erősebben köti össze őket, mint ahogy a különböző tanbeli, történeti, szociális stb. tényezők elválasztják őket egymástól. Kifejezi továbbá az egységre való törekvést, tanbeli kérdésekben, gyakorlati együttműködésben és a világért való szolgálatban.
Az egyházak között mindig is voltak kapcsolatok, amelyek során vagy a különbözőségek, vagy az azonos hit került előtérbe; az egység tudatos, szervezeti keretekben történő keresése mégis csak a XIX. századtól kaphatott nagy lendületet. Hogy szervezetileg is megkezdődhetett a keresztyén eszmélődés, annak két fő indítéka volt: Először a külmiszszióban tevékenykedő egyházak és felekezetek — amelyek között nem ritkán rivalizálás is előfordult — végre belátták, hogy munkájuk hitele forog kockán. A különböző missziók és kiküldő szervek felfokozott koordináló és kooperáló tevékenysége végül 1910-ben csúcsosodott ki, az Edinburgh-i Világmissziói Konferencián, ami a XX. század prominens ökumenikus eseményévé lett. A másik indíték a megosztott, ellentétektől tüzelt európai egyházak növekvő meggyőződése volt, hogy a keresztyén egyházaknak — mivel hitük a közös alapokra irányítja figyelmüket — a megbékélést kell munkálniuk.
E munkában oroszlánrészt vállalt a World Alliance of Churches for Promoting Friendship. Századunk első harmadában e két fontos tényező hívta életre azt a két szervezetet, amely a későbbi Egyházak Világtanácsa előfutárja lett: A Hit és Egyházalkotmány (Faith and Order), ill. Élet és Munka (Life and Work) bizottságot. Mint ismeretes, maga az Egyházak Világtanácsa (EVT) éppen 40 évvel ezelőtt, 1948 augusztusában alakult meg, az I. nagygyűlés alkalmával Amszterdamban. Vissza