Az utolsó mohikán

Előszó

Mintegy négy évet kell keresztülugranunk. Ez alatt Sólyomszem és Csingecsguk szorgalmasan fejlesztették tehetségeiket. Wak-ta-Wah ezalatt földi hazáját a menyeivel cserélte föl. Csingecsguk még mindig változatlan barátsággal csüngött a hű és becsületes Bumppo Nattyn. Uncas, a delawar fia, a derék fehér arcot második atyjaként tisztelte.
Az események, melyeket most elfogunk mesélni, igen fontosak voltak a két hős életében. Ez események, csaták s vérontások szinhelyén folytak, még pedig harmadik évében annak a hadjáratnak, melyet Anglia és Franciaország oly tartomány birtokáért folytattak, mely végre egyiknek sem jutott állandóan birtokába.
Történetünk kezdetén a franciák nem jelentéktelen előnyöket vivtak ki. Midőn tehát az erődben, mely a Hudson és Michigan tavak között volt, megérkezett a hir, hogy Montcalm, a vitéz francia vezér, nagy sereg élén fölfelé jő a Champlainen: az angolok méltán aggódtak. Egy indián futár hozta e hirt, ki által egyszersmind Murro tábornok, a Champlain egy várművének parancsnoka, társától, Webb tábornoktól, erős és gyors segédcsapatokat kért.
A két erősség közti távolság mintegy öt órai lehetett, s a meglehetős jó és széles ut olyan kitűnő összekötő vonal volt, hogy az utat, melyet az erdő fia két óra alatt befutott, a fölfegyverkezett és podgyásszal megrakott katonaság is megtehette reggeltől estig. A brittek ez erdei erősségek egyikét Henrik Vilmos-, a másikat Eduárd-erődnek nevezték. Vissza