Mázli

Előszó

A karikatúra látszólag egyszerű dolog. "Egy kis műfaj", ahogy Esterházy Péter úr nevezte úgy tíz-tizenöt éve egy karikatúrakiállítás megnyitóján; ráadásul mégcsak nem is képzőművészeti, hanem csak afféle publicisztikai "műfaj" - tehetnénk hozzá -, és ott se a fontosabbak közül való, mert az ilyesféle produktumok többsége csupán amolyan sajtógrafikai staffázselem, féltenyérnyi folt, ami oldja a betűtenger szürke egyhangúságát, és ez is csak a lap utolsó oldalainak valamelyikén; jobb esetben egy cikk didaktikus illusztrációja, egy olyané, amit másnapra elfelejtünk a rajzzal együtt. Valami kívülről, talán a grafika vagy a rajzművészet peremvidékéről származó jelentéktelen, de legalábbis az „ércznél" kevésbé maradandó furcsaság, aminek a sajátosságai a nyomtatott sajtó tartalmi, formai és technikai elvárásainak, szempontjainak erőterében formálódtak - vagy deformálódtak.
Van némi köze a vicchez, a humorhoz, talán még a szatírához is, noha többnyire csak szőrmentén, inkább csak mímelve ezeket, kénytelen-kelletlen tekintettel a széles tömegek ilyen-olyan érzékenységére és feljelentő hajlamaira is. Mindazonáltal a karikatúrák általában vitriolba vagy epébe mártott tollal készülnek, görbe tükörben mutatva meg a valóság fonákját, kíméletlenül ostorozva a visszásságokat, vagy csak egy kis derűt lopva az életünkbe. A karikatúrákat úgynevezett karikaturisták rajzolják, ilyenformán a karikaturisták a karikatúra műfaj letéteményesei, mi több: kizárólagos letéteményesei - annak ellenére, hogy némely szerkesztők, lapigazgatók és kiadótulajdonosok mintha náluk is kizárólagosabbak lennének... Vissza