Előszó
A zeneszerzőket, művészetük fejlődésének természete szerint, két csoportra osztanám.
Az elsőbe tartoznak azok, akiket született zeneszerzőknek neveznék, az abszolút muzsikusok. Ők már szinte...
Tovább
Előszó
A zeneszerzőket, művészetük fejlődésének természete szerint, két csoportra osztanám.
Az elsőbe tartoznak azok, akiket született zeneszerzőknek neveznék, az abszolút muzsikusok. Ők már szinte gyermekkorukban eljutnak a formák tökéletes megértéséhez. A második csoportba azokat sorolnám, akik inkább művészek, költők és egyetemes (törekvésüknek: hogy kifejezzék magukat, csak egyik megnyilvánulása a zene, ők a dolog mesterségbeli részét nehezen tanulják, aránylag lassan haladnak és nagy fáradsággal jutnak el oda, hogy urakká, lesznek az anyag felett. Az első csoport legjellemzőbb képviselője Mozart, a másodiké Wagner.
A Mozart-tipus könnyen, fáradtság nélkül tanul. Rendesen virtuóz is valamilyen hangszeren. Mindazt, amit az elődök produkáltak, közvetlenül, mint valami egyenes örökséget, át tudja venni. Ott kezdi, ahol azok elhagyták. Nem skrupulizál, nem töri a fejét esztétikai kérdéseken, nem töprenkedik azon, hogy meg fogják-e érteni, ir. Mozart az első szonátáját hegedűre és zongorára hatéves korában komponálta, az első szimfóniát (zenekarra) nyolcéves korában. De nemcsak megkomponálta, hanem le is irta. Ezek a kompozíciók hangzás tekintetében megtámadhatatlanok, tisztán, érthetően szólnak és bár proporcióikban, melódiaszövésükben természetesen hiányzik az egyéni jelleg, szuverén alkotóerőről adnak hirt, amelyet megnyilvánulásaiban, mozgásaiban nem gátolnak a hangképzetekhez kapcsolódó gondolatok és érzések.
Vissza 
