Előszó
A cseh-magyar kapcsolatok tudósa (Richárd Prazák tanulmányai) Jól ismert tény, hogy a tudatosan ápolt cseh-magyar irodalmi és történetírási-historiográfiai kapcsolatok művelése nagyjában-egészében egyidejű a magyar irodalomtörténet és történetírás nemzeti célzatú és jellegű változatának (önszerveződésével. Abba a paradoxonba ütközünk, hogy egyfelől mind határozottabb igény mutatkozik egy markánsan nemzeti szellemű írásbeliség történeti-kritikai dokumentálására, másfelől viszont - nem teljesen függetlenül a goethei világirodalom-képzet közép-európai népszerűsödésétől - nem csekélyebb kívánság jelződik a más irodalmak, történelem megismerésére, ezen belül kiváltképpen a magyarral érintkező népek művelődésének integrálására egy tágabb szemléletű irodalomtörténeti érdeklődésbe. Ennek a kettős törekvésnek képviselője a „magyar irodalom történetírás atyja", Toldy Ferenc; s lényegében ő az, akinek munkásságában egyként érvényesül a nemzeti irodalom történetének megírására való törekvés, illetőleg a hazai összehasonlító irodalomtörténet megalapozása. Toldy Ferenctől kezdve a cseh-magyar irodalmi-történelmi kapcsolatok feltárása mindmáig élő része, fontos szegmentuma a magyar irodalomtörténetnek és történetírásnak, és e téren bőséggel emlegethetnénk cseh és magyar neveket, olyanokat, akik jeles helyet foglalnak el a cseh, illetőleg a magyar művelődés történetében. Elmondható ez annak ellenére, hogy a két nép és nemzet történetének számos fontos részletét tekintve inkább eltérnek, mint egyeznek a tudósi vélemények, sőt annak ellenére, hogy változó korokban nem egyszer csehek és magyarok egymás ellenében képzelték el országuk jelenét és jövőjét, és végül annak ellenére, hogy a trializmusra, az ausztroszlavizmus gyakorlattá váltására irányuló cseh kezdeményezések részint a magyar politika ellenállásába ütköztek, illetőleg, az Osztrák-Magyar Monarchia felosztásában a cseh politika döntő szerepet játszott...
Németh László az 1930-as években okkal hangsúlyozta, hogy a magyar történelem hívebb leírása csupán közép-európai keretben valósulhat meg, ami tervei és vázlatai alapján úgy is értelmezhető, hogy a három középkori-történeti közép-európai állam, a magyaroké, a cseheké és a lengyeleké, párhuzamaiban, tegyük hozzá: „tipológiai" analógiáiban, nem utolsósorban kapcsolataiban föltárul részint az egyes államok, részint a közép-európainak nevezett régió története. Aligha mondható tehát az irodalomtörténet és a történetírás peremterületének az, ami a cseh-magyar-lengyel kapcsolatok címszó alatt összefoglalható; hiszen e három hajdani, soknemzetiségű középkori-koraújkori állam számos európai jelentőségű művelődési törekvést nevelt föl, ütköző-államokként, „köztes-európai" szerepre kényszerítve pedig a „nagypolitikai" ütközetek színhelyeként könyvelhetők el. Kiváltképpen hangsúlyos helyzetbe került az emigráció, Komensky és Kossuth, a Párizsban egy darabig otthont kapó Rákóczi Ferenc és Czartoryski gróf, tallózva a művészsorsokban: Kundéra, Chopin, Bartók; amellett, hogy a befogadó országokban munkálkodtak, reprezentálták a téveszthetetlenül hazait is.
Richárd Prazák ebben a közép-európai kontextusban helyezhető el: a cseh történet- és irodalom történetírás hagyományainak méltó örököseként az ezer esztendőt átívelő cseh-magyar kapcsolatok kutatója, olyképpen, hogy a cseh pozitivitása és szellemtörténeti örökség folytatójaként a magyar művelődés szellemiségének megértésére és a cseh közvéleményhez való közvetítésére tette életét.
Vissza 
