Csenyéte antológia

Előszó

A csenyétei program idején, a kilencvenes években naivak voltunk. Úgy gondoltuk, elég a gyerekekkel törődni, számukra kitalálni a tudásunkból, elszántságunkból, szeretetünkből származó legjobb programot, és nyitottnak lenni a felnőttek, a gyerekek családtagjai számára. A program minden erénye és hibája, értéke és hiányossága ebből származott. A gyerekek - rövidebb vagy hosszabb idő után, rövidebb vagy hosszabb időre - felragyogtak. Akartak iskolába járni - voltak órák, napok, hetek, amikor akartak tanulni, szinte mindig szerettek a tanítók közelében lenni, mesejátékot, betlehemest, pünkösdölőt játszani, felfedezőútra indulni Encsre, Pestre, a Balaton-partra.
De nem tudtuk - ha az ismereteinkben jelen volt is, nem volt a látásmódunk része, a reflexeink nem tudták azt, amit akkor már tudott, közvetített az alternatív iskolák többsége: szülők nélkül, az ő szándékuk, akaratuk nélkül nem lehet alternatív iskolát "csinálni". Különösen akkor nem, ha a faluban egyetlen iskola van, s a szülők akkor sem választhatnak, ha választanának. Arra lett volna szükség, amit Baranyában a gilvánfai, magyarmecskei, majd pécsi, mánfai "iskolacsinálók" tudtak: megkísérelni, hogy egyenrangúnak elfogadjanak a szülők, "vendégségbe menni" hozzájuk, szót érteni velük, s csak ennek a - remélhetőleg teherbíró kapcsolatnak a birtokában kezdeni hozzá az iskola megújításához. (Ma már természetes, hogy a nem-cigányok is beásul is énekelnek a mecskei iskolában.) Vissza