Csillagsugárzás

Előszó

Az indulás
Az átlagolvasók úgy vélik, noha nyíltan bevallani - az ifjabb nemzedékek konokul őszinte tagjainak kivételével - nem szokták, hogy a világirodalom klasszikusai porosak és dohosak. De nem azok. A maguk korában modernek, kimagaslóan újszerűek, sajátosak és egyéniek voltak, s harcosan, következetesen, megszállottan keresték az újat, a jobbat, a szebbet. A maguk idejében: az adott korban, amelyben éltek, s amely velük, sőt gyakran általuk teljesedett egésszé, jövőbe ívelő folyamatossággá. S ebben a folyamatosságban aktivizálhatók. Nélkülük hiányos, csonka volna a kor képe, mert az egyes történelmi korszakok megismerése éppúgy elképzelhetetlen az adott kor művészeti visszatükröződéseinek, rezonálásainak, felérzéseinek tanulmányozása nélkül, mint a kor politikai, gazdasági, társadalmi viszonyainak ismerete nélkül.
Természetesen távol áll tőlem a szándék, hogy válogatásommal adalékokat nyújtsak az olvasónak bizonyos korok és korszakok művészettörténeti, kulturális képéhez és máig terjedő folyamatosságához. Sőt, sietve be kell vallanom, amikor hosszú évtizedekkel ezelőtt első műfordításaim megszülettek - a kötetben szereplő első és utolsó műfordítások keletkezési ideje között több, mint négy évtized telt el - , ez a szempont még lehetőségként sem merült fel bennem, nem is merülhetett: Émile Verhaeren és Guillaume Apolinaire két költeményét gimnazistakoromban, egy önképzőköri műfordítói pályázat alkalmából adta kezembe két kivételesen nagy tudású, lelkes, nagyszerű tanárom: a magyar irodalom tanára (önképzőkörünk tanár elnöke) és a francia nyelv tanárnője. Vissza