Csoda-elbeszélések

Előszó

Csodák pedig nincsenek - tartja a modern gondolkodás, amely a természettudományos gondolkodás és a szorosan vett okság elve alapján vizsgálja a jelenségeket. Téves úton jár azonban, aki a bibliai csodákat a természettudományos törvények fényében akarja vizsgálni. A csodák ugyanis Isten szuverénen cselekszik a maga által teremtett világban.
Az Ószövetségi Szentírás írói nem olyan tudományos világképpel rendelkeztek, mint mi. Ők nem zárt rendszerben gondolkodtak a világról, hanem nyitottan szemlélték környezetük történéseit, ahogyan később Augustinus megfogalmazta: "A világ tele van csodákkal"; nem választották szét a természetest és a természetfelettit, hanem bizonyos eseményeket, jelnek tartottak, és ezeknek keresték a jelentését. Ezért a mennydörgés, a csillagok útja, a születés egyformán csodának és jelnek számított számukra. A legnagyobb csodának az ószövetségben Izrael népének a létrejöttét tartották: azt, hogy Isten egy jelentéktelen szolganépet megszabadított egy nagy és hatalmas nemzet uralma alól, és önállóságot adott neki. Az ószövetségben ezeket a rendkívüli jeleket az ótót, és a mafétim szavakkal illették.
Az Újszövetségben szükség van csodára a gonoszság romboló hatalma miatt. A csoda egyrészt Isten jelenlétének a jele, másrészt a megváltás egyik eszköze, sőt Jézus messiás-voltának igazolása is. Éppen ezért változatos szavakat használnak az újszövetségi elbeszélések a csoda megjelölésére, ilyenek a terasz - 'csoda', a szémeion - 'jel', a dünamisz - 'erő kiáradás' és a thaumazzó - 'csodálkozás'. Vissza