Csontváry

Előszó

Végigtekintve a Csontváry-recepció immár majd egy évszázados történetén, általánosságban elmondható, hogy a művészettörténészek és a kritikusok jelentőségének megfelelően kezelték életművét; a nagy magyar festők közül róla adták közre a legtöbb értelmezést illetve dokumentációt. Három budapesti kiállításáról összesen nyolc egykorú kritika jelent meg, nyomtatásban reagáltak egyik röpiratára, s a két vele készült beszélgetésből z egyik még életében napvilágot látott. Lehel Ferenc - Csontváry felfedezője -, aki személyesen ismerte a festőt utolsó éveiben, csak azért nem írta meg monográfiáját róla, mert Csontváry nem engedte lefényképezni képeit. Csontváry halála után nem sokkal azonban megjelentette első kismonográfiáját a mesterről (Csontváry Tivadar a posztimpresszionista festés magyar előfutára, 1922). Ezzel együtt a húszas évek a zavart hallgatás kora; egyedül Kállai Ernő szentel Csontvárynak komolyabb fejezetet Új magyar piktúra című 1926-os könyvében. 1930-ban azután az Ernst Múzeum megrendezi gyűjteményes kiállítását, s ez lesz széleskörű szakmai elismerésének történelmi pillanata. 1930-31-ben tizenhárom kritika szól róla, többnyire a legnagyobb elismerés hangján, olyan szerzőktől, mint például: Lyka Károly, Vaszary János vagy Rabinovszky Máriusz, Lehel Ferenc pedig megjelenteti nagymonográfiáját (Csontváry Tivadar a posztimpresszionizmus magyar előfutára, 1931). A harmincas években az életmű elfoglalja méltó helyét a műtörténeti közgondolkodásban, 1936-ban a Frankel Szalon megrendezi újonnan fölmerült képeinek kiállítását, s népszerűségére jellemző, hogy nagy tételekben kezdik hamisítani. (Jelenleg kb. 100 hamis Csontváry-kép ismeretes!) A törés 1947-ben következik be, amikor Bernáth Aurél Írások a művészetről című könyvében az életművet egy elmebeteg dilettáns szánalmas erőlködéseként interpretálja. Több mint tíz évnyi csend következik: a kommunista kultúrpolitika Csontváryt az avantgárd tradíciót képviselő Európai Iskolával egyetemben likvidálta a művészettörténetből. Az 1950-es évek végén kezd lassan megváltozni a helyzet, de a nagy újrafelfedezés csak 1963-ban, a székesfehérvári és budapesti kiállítás alkalmával történik meg. Sok fontos cikk mellett egyidőben két jelentős könyv is született a témáról: Németh Lajos nagymonográfiája (1964) és Pertorini Rezső Csontváry patográfiája című könyve (1966). Németh Lajos könyvének újabb kiadásaikor (1970, 1974) jelentősen bővítette az eredeti szöveget, s 1976-ban kiadta a Csontváry-emlékkönyvet, melyben bő válogatást közöl a festő írásaiból, a kortársi kritikákból s a róla szóló későbbi cikkekből (furcsa módon a válogatás csak 1964-ig követi a szövegeket). 1973-ban megnyílt a pécsi Csontváry Múzeum. Az 1980-as évek a befogadás szempontjából elég eseménytelenül alakultak, igazán fontos publikációk nemigen születtek: Csontváry művészete beállt a kicsit unalmas hazai klasszikusok sorába. (Huszárik Zoltán Csontváry-filmje 1980-ban megpróbálta ugyan aktuálisan újraértelmezni, de ez sajnos nem sikerült, a film zavaros, erőtlen és széteső lett.) A kilencvenes években azután felgyorsultak az események: a képeket egy leendő nyugat-európai turné előkészítéseként restaurálták, s több jelentős írás jelent meg, többek között Karátson Gábor, Sinkó Katalin, Perneczky Géza, Mezei Ottó, Aknai Tamás tollából. Vissza