Mosolygó veszedelem

Előszó

Emberekről szól ez a könyvem is és állatokról. Keretük Délamerika legdélamarikaibb foltja: a Gran-Chaco. Vad, végeláthatatlan vidék, szertelen, szabad síkság, melynek nyugalmában gigászi erők lappanganak. Erős tájék! Emanációi emberekben, állatokban tárolódnak-sűrűsödnek duzzadó, viharos életté. Drámai táj... Sokszor tragikus, hol a hosszú, álmodozó csendeket dübörgő fergetegek menydörgései robbantják széjjel, hol a vihar után káprázatos fényben csillog a győzedelmes trópusi napsugár, ledöntött faóriások lombján reszkető esőcseppeken és tarka délibábot ringat feneketlen mélységein a rónaság verőfénye. Itt éltem két gyönyörű évét zajló életemnek, ezekkel az emberekkel és állatokkal szoros közösségben, ezen a tájon. Szerves része voltam annak a társadalomnak, melyet a Chaco belső erői mozgatnak; nem csak váltóévadja, átvonuló madara. Bennem is ágáltak az őstalajból feltörő feszültségek örvénylő kisugárzásai. Magam is tényezője voltam a Chaco sajátos életének, két esztendőn keresztül. A béka távlatából szemléltem és ismertem meg a Chacot, nem a madáréból. Ott hányódtam tarka térségein, belefeledkeztem bódító csendjébe, hozzásimultam hímes televényéhez...
Inaséveim már mögöttem voltak abban az időszakban, melyben ez a könyv kezdődik. Kitűnően áthasonulva, jól felkészülve éltem a szabad lovas-nomád férfi boldogító életét, azon a tájon, amely talán már az egyetlen a Világon, ahol az életnek ez a formája virító. Nekem való életforma: egyenes és egyszerű. Ott a barát őszintén szeret, az ellenség őszintén gyűlöl. Ott tudtam, hogy a kutyám védelmemre kel, hogy a bika - ha csak teheti - felöklel, tudtam, hogy ellenfelemnél is van fegyver, mely éppen olyan lazán pihen tokjában, mint az enyém. Itt, a civilizált világban néha elfog a borzalom: Kishitűnek, félszegnek érzem magamat ebben a halálosan bonyolult, aknákkal, farkasvermekkel leskelődő, alattomos csapdákkal acsarkodó, torz sokadalomban. Itt - bizton érzem - előbb-utóbb saját ebem mar belém, a bika pedig, kit errefelé Ferdinándnak becéznek, a szelídség nemtője és könnyezve nyaldossa kezemet. Csoda-e, ha sóvárogva vágy fog el olykor még most is a Gran-Chaco és zivatarban-napsugárban fürdő gyermekei, kérlelhetetlen, de félremagyarázhatatlan törvényei után? Csoda-e, hogy epedve gondolok ottani barátokra és ellenségekre? Remekbe szabott férfiak ők és tüneményes nők! Az állatok is egyénibbek és igazibbak. Őróluk szól, őket énekli meg ez a könyv!

Nagylak, 1940. VI. 24.
Dadányi György Vissza