Betegek

Előszó

Részlet a könyvből

"Szanatórium...
A hőmérő huszonnégyen áll fagypont alatt. A kerten lent fagy, fagy, a fenyők óriási fehér kucsmák, lecsapott, nagy hideg süvegek a földön. Hó, hó, ameddig a szem ellát, azon túl végtelen szürkeség, a falu vigasztalanul látszik fel a hegyre apró házaival, fekete fazsindely-tetőivel, mint egy összehúzódott, fázó, fekete kecskenyáj, az erdő fái a hegyre fel dermedt sorokban fagyottak, hideg glédák mereven állják a téli vigyázz-t, az erkélyről rádió-drótok függnek a gépház kéményéig, rajtuk ujjnyi zúzmara, vastagok tőle, mint a hajókötél. Néha nyílik lent a gépház nagy ajtaja, tátongva tör ki rajt a gőzös levegő, hallatszik egy percre a gép morgása, ahogy nyomja az épületekbe a forró vizet fűteni. Fűteni, fűteni, mert dermedt az ember s szívében jajgat a téli kétségbeesés. Néha léptek mennek végig lent a fagyos úton; a járókelőt nem látni: lent megy az erkély alatt. Csak a léptek neszeznek, csikorogva harsognak a hallgatásban. Olyan idegenek, embertől elvonatkoztatottak a dermedt télben, mintha éjszakában kísértetek járnának. Ropp, ropp, szapora tempójuk közelget, roszog élesen és csikorogva az erkély alatt, aztán távolodnak, halkulnak, majd eltünnek egyszerre, mintha elnyelte volna őket a föld; valahol csapódik egy ajtó. Embert körül nem látni. Csönd. Vékony köd ereszkedik. Az az érzés tölti be az embert, hogyha most valaki valahol egy nagyot kurjantana, egy erős, meleg, emberi hang ha beleordítana most ebbe a borzasztó csöndbe, minden összeomlana, a fák talán derékban törnének ketté, meghasadna irtó roppanással a fagyos föld s az ítélet üvöltésével felelne vissza az embernek, elnyelve mindent. Valahogy végtelen törpe az ember, kínzott lényével elhalkuló és gyáva, lent mélyen didereg s szinte a markában tartja önmagát és melengeti. Olyan kicsike, mint egy dió s nem mer kiáltani; vacog. Vissza