Dálnoki Nagy Lajos összes művei I.

Előszó

Koporsója roskadozott a sok virágtól, amikor elindítottuk utolsó útjára szülővárosába a halott költőt. Akkor, amikor búcsúzóul megsimogattuk a kezét s éreztük a hidegségét, amikor néztük lehunyt szemét és bezárult ajkát, bizony mindnyájan a halott költőt láttuk benne. Kialudt fáklya, hűlt szív, szakadt húrú hárfa jutott az eszünkbe. Pedig csak az ember volt halott. Akkor nem igen gondoltunk a költők felszakadó tiltakozására a megsemmisülés ellen: non omnis moriar! Most azonban - ez előszó írása közben - egészen világosan érzem, hogy Dálnoki Nagy Lajos nem a maga egészében halt meg: a költő megmaradt belőle, sőt még valami: az úr. - Nem akart senkinek sem adósa maradni. Még azoknak sem, akik a koporsójára virágot helyeztek s azoknak sem, akik egy könnyet ejtettek érte, vagy egy könnyes gondolatot röppentettek a koporsója felé.
Az, ami benne úr volt, most sorra kopogtatja az ajtókat, mélyen meghajlik s az ő kedves módján tagolja a szókat: Köszönöm a virágot! Ime viszonzásul ez a csokor. Köszönöm a könnyet! Ime viszonzásul az életem minden könnye-mosolya. S a megmaradt úr letesz az asztalra egy könyvet, amelyben benne van a megmaradt költő. Aztán meghajlik, finoman mosolyog, csöndesen beteszi maga mögött az ajtót s nyugodtan távozik: most már meghalhat az úr is.
Vajjon meg fog halni a költői is?
Most még él. Baljával megfogja a kezemet, komolyan a szemembe néz s jobbján a mutatóujj figyelmeztetően emelkedik.
Megadóan hajtom le fejemet. Igen. Tudom nem fogok elkalandozni. Irásban hagytad meg: "Előszónak rövid életrajz." Az lesz. Rövid életrajz. Ridegen. Tárgyilagosan. Vissza