Bál és ostrom

Előszó

Részlet a könyvből:

"Szeptember, 1653. Nyár utolja. Az ősz első hideg szele. A nap nem süt már keletrenéző ablakomra, mikor ébredek, lassúbb és lustább. Csak nyolc óra körül ér el a dombtetőig. Fehér ködpára takarja az öblöt néha egészen a déli órákig és ott lebeg a mocsarak fölött. Ha felemelkedik, hűvös légáramlat marad a nyomában. Ezért nem szárad ki soha a mezők magas füve nálunk, ezért csillog a gyomon még később is, ha a nap kisüt, nagy csöppekben a harmat. Sokszor figyelem az apályt, többször mint régebben. Ez osztja be a napot. Mikor a víz lassan visszahúzódik a mocsaras partról és nyomról-nyomra előtűnik a sárga, hullámos, kemény homok, bolondos képzelődéssel ugy érzem, hogy nem fekszem itt tehetetlenül, hanem megyek én is, neki a tengernek, az apály vizével s régi, rejtett álmaim, melyeket rég eltemettem, mezítelenül feküsznek a napfényben, akár a tengerpart fövenye és kagylói.
Különös, ujjongó érzés fog el, ha így a múltban járok. Semmit sem bántam meg. Büszke vagyok és boldog. A köd felszállt, a pára eloszlott, a nap magasan áll és melegen süt a vízre. Milyen kék a tenger, amint nyugatnak tart hullámaival az öböltől! A Blackhead kopasz, sötétbíbor sziklája úgy fekszik a vízben, mintha fekvő óriás válla lenne. Tudom, hogy csak képzelődés, de úgy látom, mintha az apály mindig déltájban lenne a legerősebb, mikor a reménység is legerősebb bennünk s ilyenkor elcsöndesedik a szívem. Aztán, félig öntudatlanul, mintha árnyékot éreznék valahol, alábbhagy a kedvem. Az est közeledtét hirdető felhők kezdenek gyülekezni a Dodman orma mögött. Hosszú, keskeny árnyékujjukkal megérintik a vizet. S a tenger távoli, halk moraja erősebb lesz és lassan közeledik. A víz felkapaszkodik a menedékes, homokos parton. Megfordult az apály. Eltűnnek a fehér kövek s a kagylók..." Vissza