A nagy Napoleon

Előszó

Úgylátszik hiába minden rábeszélés, a grófné nem hajlandó sietni, pedig Párizsban a császár várakozik rá.
Marbot Félix előrehajolt nyergében lova feje fölött és az előtte elterülő sík vidéket nézegette. Tizennyolc éves volt, nyúlánk termetén jól szabott lovaglóruha feszült. A lemenő nap utolsó sugarai bearanyozták napbarnított arcát. Nem látszott nagyon vidámnak. Mindjárt beesteledik, pedig nem nagy öröm sivár országutakon tölteni az ilyen kora márciusi estéket.
Pár lépéssel előtte - feketén a sárguló alkonyatban - méltóságteljes lassúsággal gördült a hintó. A császár nem szereti a pontatlan embereket. Félix remélte, hogy nem őt, hanem úrnőjét fogja felelősségre vonni késésükért.
A lemenő nap irányába haladtak Kehi felé és a Rajna kőhídján keresztül mai útjuk végállomására, Strassburgba igyekeztek. Már egy órával előbb oda kellett volna érniök. De az erdei kovácsmester nagyon lassan mozgott, noha látszott rajta a jó igyekezet. Félix ugyan javasolta, hogy cseréljék ki a lovat, de a grófné nem hallgatott rá. A négy ló a császár ajándéka volt és ő nem engedett más lovat fogni a kocsijába. Úgyhogy mikor Oriflamme patkója leesett, meg kellett állniok és megvárniok, míg a kovács megpatkolta a nemes állatot.
A kovács óriási fujtatókkal élesztette a már-már kialvó tüzet. Fia buzgón segédkezett neki; mind a ketten derékig meztelenek voltak, izmos, barna testükön patakokban csurgott a veríték.
Az úrnő kiszállt kocsijából. Ezt egyszer sem tette még meg, mióta úton voltak - természetesen az éjszakai pihenőket kivéve. Vissza