Debreceni ércemberek, márványnévjegyek

Előszó

Nemcsak az embereknek, hanem a holt tárgyaknak is van tragikuma vagy humora. Hiszen ismerünk tárgyakat, amelyeket megható legendák szőnek körül s vannak amelyekhez szívderítő események fűződnek. A magyar emlékműveknek azonban legtöbbször csak tragikuma volt s ebben a tragédiában benne sírt egy népnek, egy meggyötört nemzetnek, a magyarságnak évezredes szenvedése. Amikor emlékeztetni akartak ezek, nemcsak a multra mutattak vissza, hanem sokszor a jövőbe is vetettek - sajnos, legtöbbször elrettentő kilátást. Ha az emlékműveknek a sorsa nemcsak a multat hordozná magában, hanem a jövendőt, akkor a magyarságnak a kishitűek szerint már régen le kellett volna számolni magával és a jelekből ítélve még a teljes vég előtt levonulni a történelem színpadáról. És hogy ez nem következett be soha és nem is fog bekövetkezni, annak okát csak a maroknyi magyarságnak a testvérharcok közepette is megmaradt élniakarásában kell látni.
Mikor 1920-ban a feketébe öltözött magyarok az országszerte félrevert harangok hívására gyászistentiszteletre indultak a keresztes és kakasos templomokba, még senkisem gondolt arra, hogy a megszállók nemcsak Magyarország kétharmadát vették el tőlünk, hanem az ottmaradt magyarságnak is el akarják rabolni a multba vetett emlékezését és a jövőben bízó reménységét is. Hiszen a debreceni lapok az 1919. évi decemberi számaikban még ilyen híradást közölnek: Bukarestből cáfolják azokat a budapesti híreket, hogy odaát emlékeket rombolnak az új "honfoglalók". Vissza