Délvirágok/Oceania

Előszó

Részlet a könyvből:

Az utolsó tengeristen

Mikor még II. Constans uralkodott Sicilián, Krisztus után hatszázhatvanhárom évvel, az egész háromszög népe valami keveréke volt keresztyénnek és pogánynak. A régi pogány hitregék megmaradtak emlékében, s ha a vad Laestrygonok utóda imádságait mondta védszentjéhez, hátát egy omladozó pogány templomnak vetve, eszébe jutottak a homályos mesék azon csodás istenekről, kiket az ú Messiás elűzött az égből és földről.
A délnyugoti parton áll az óriási Taormina előhegy, messze benyulva a tengerbe, mely viharos éjszakákon harsogva csapkod fel reá. Alakja mint egy vulkáné, körülötte szakadékos sziklás hegycsoportozat, melynek sivár tekintetét sehol sem enyhíti egy közbe épített emberi lak. Az évenkinti iszonyatos földrengések egész hegyeket szakítanak olykor egymásra, vagy a földalatti ár indítja meg a sziklákat, s egész havakig látszik lassú haladásuk, a mint odább csúsznak a rajtuk levő erdőkkel, mezőkkel együtt, majd a legtermékenyebb mezőkön fakad fel véletlenül egy-egy iszapos forrás, s mocsárral borítja el az egész vidéket, majd ismét egész erdők égnek el ismeretlen tűz által gyujtogatva, majd roppant repedések támadnak a sziklák közepén, mikből jéghideg szél fuvall elő, bömbölő üvöltéssel. Az emberek nem örömest telepednek meg ily vidéken, hol a föld még mindig élet jelenségeit adja. Vissza