Chelsea FC

Előszó

A kilencvenes évek közepén az angol futballban mindenki a Chelsea forradalmáról beszélt - függetlenül attól, hogy a Manchester United sokkal eredményesebben szerepelt. A Stamford Bridge-en Glenn Hoddle keze alatt tíz hónap átalakult a csapat, sőt, utóda, Ruud Gullit az 1996-1997-es idény elején tizenegy különböző válogatott képviselőjéből állíthatta össze gárdáját.

Az akkor nagyon népszerű, Total Football című magazin összehasonlította Ken Bates elnöklésének két Chelsea-jét: a nyolcvanas évek csapatát a kilencvenes évek nemzetközi brigádjával. Megállapította, hogy hajdanán a Stamford Bridge lelátóin feltűnő kopasz fickók szélsőjobbos politikai jelszavakat skandálva okoztak botrányt. 1996 őszén viszont már Luca Vialli tiszteletére borotváltatták a fejük búbját a szurkolók. Hajdanán Mark Stein volt az első számú csatár - a sztárok érkezése után örült, ha a tartalékcsapatban helyet kapott. A Total Football szerint korábban, ha a Chelsea szerződtetett egy játékost, az legfeljebb a Richmond & Twickenham Timesban volt hír - az új életben a L'Equipe-től a La Gazzetta dello Sportig Európa minden jelentős sportnapilapjában beszámoltak az új játékos érkezéséről. A nyolcvanas évek közepén a Chelsea szürke kis egérnek számított az Arsenalhoz és a Tottenhamhez képest - 1996-ban (idézet a korabeli angol magazinból) „Gianluca Vialli kisujja is izgalmasabb és elegánsabb volt, mint az egész Spurs."
Szóval: nagyot fordult a világ.
S csak emeli az akkori pompa fényét, hogy a Chelsea már Ken Bates elnöklésének első szakaszában is ért el figyelemre méltó eredményeket. 1983-1984-ben az akkor már évek óta a második vonalban sínylődő gárda végre magára talált. Kerry Dixon - minden sorozatot figyelembe véve - 36 gólt szerzett, ennél többet egyetlen idény alatt a klub történetében csak Bobby Tambling és Jimmy Greaves, a Chelsea két legendája ért el. Dixon, Dávid Speedie, s a kettejük mögött játszó Pat Nevin három esztendő alatt közel kétszáz gólt termeltek! Vissza