Dér István emlékezete

Előszó

A hatvanas évek elején fiatal képzőművészek egész raja indult a a pályán Szeged városában. Segítette fölröppenésüket és kezdeti átütő sikereiket a társadalmi-kulturális közélet friss léghuzata, a nyitottabbá és gazdagabbá váló szellei élet, az avantgard törekvések ismételt felerősödése. Új az eddigitől eltérő módon szólaltak meg, fiatalságuk erejét és magabiztosságát is beoltva alkotásaikba. Igyekeztek a "szocreál" beidegződést kikerülve érzékenyen és gyorsan reagálni a változásokra, megújított művészi eszközökkel kifejezni korukat, stilárisan is közvetítve szándékaikat. A fiatal szegedi művészgeneráció tehetséges tagjaként jelentkezett már az ötvenes évek végén Dér István, majd a hatvanas években az itteni festészet egyik vezéregyéniségévé vált. Szelesi Zoltán pontosan összegezte Dér pályakezdésének küzdelmeit, amikor így fogalmazott: "A szemlélődésnek külső és belső irányai Dért hol a természeti jelenségek felé, hogy pedig a tudat vizsgálódására késztetik. Munkásságára mégis az átfogó szándék gyakorol döntő hatást, mely szerint őszintén akar vallani önmagáról és az által ábrázol világról." Ez volt hát a rajtkő, s a közel negyven éves pályáján végigkövethető az életmű.
A legrégebben készült munkák közül kulcsfontosságú a Barcsay-hatást vállaló és tükröző 1962-es Tokaji ház, mely egyszerre él a síkkonstruktivizmus elemeivel, a fakturális igényességgel, a visszafogott színekkel - a valóság újrarendezésének fölvállalt feladatával. Ebből kiindulva született meg az az erőteljes, kemény és egyre több sajátos jegyet fülmutató festészet, melynek darabjai azt is megéreztetik a nézővel, milyen hatalmas energiák feszültek a hatvanas évvel fiatalságában, milyen határozottan és nagy biztonsággal választották ki a valóság értékeit, s azt milyen tudatosan szerkesztették újjá. Tudták, hogy egy új művészet kialakítása a feladatuk. A nagy méretek, a súlyos mondanivalók, a kissé nyers színek, a sprőd fogalmazás mind azt mutatja, ezekkel a hangos, gyakran kiáltó képekkel próbálták fölkelteni a szakma és a közönség figyelmét és érdeklődését. Dér konstruktivizmusa az 1964-es Talicskától (mely Nagy Balogh János reminiszcenciákat idéz) a 65-ös Ártér című képen a 69-es Kőtörő, Tükröződés és Az út végén című festményekig terjed. Az Ártérről írta egykori kritikusa: "Az odvas, göcsörtös, repedezett fatörzsek vagy kizöldült fűz lombok helyett csaknem hasábokká egyszerűsített s mégis e korhadt, romlott fák érzetét keltő szimbólumokként sorakoztak elénk az ártérnek téli jégzajlással, tavaszi vízrianással küzdő, pusztuló, megkínzott fái. A kiszolgáltatottság, pusztulásra ítéltség szimbólumaként. S e jelképes értelmüket csak erősíti, még szuggesztívebbé teszi az absztrahált fatörzsvíziók felületének már jellemzett módon való kimunkálása, a repedezettség, a korhadás, a kiszáradás festői érzékítése." Vissza