A szerves kémia ábécéje

Előszó

A XVIII. században már számos olyan anyagot ismertek, melyek az ásványi világban nem fordulnak elő, hanem csupán élő szervezetekben találhatók. A korabeli tudósok közt is igen nagy érdeklődést váltottak ki ezek az anyagok, s nagy erőfeszítéseket tettek, hogy közelebbről megismerjék őket.
Ebben az időszakban számos ilyen anyagot sikerült gyakorlatilag teljesen tiszta állapotban előállítani, például tejsavat, citromsavat, glicerint stb. Úgy vélték, hogy az élő szervezetekből előállított anyagok abban különböznek az ásványi világ egyéb anyagaitól, hogy képződésükhöz valamilyen "életerő" szükséges. A legkülönbözőbb "természetes" anyagok közelebbi vizsgálata alapján megállapították, hogy ezek valamennyien azonos kémiai elemekből épülnek fel: szénből, hidrogénből, oxigénből. A felfedezett vegyületcsoportot szerves vegyületeknek nevezték, hangsúlyozva ezzel a képződésükre vonatkozó akkori elképzelést. Ma is használjuk a szerves vegyületek, ill. szerves kémia fogalmakat, jóllehet lényegesen kiterjedtebb, pontosan körülhatárolt tartalommal. Valójában "szénvegyületekről" és "szénvegyületek kémiájáról" kellene beszélnünk, mert ezzel fejezhetjük ki legjellemzőbb módon e vegyületcsoport lényegét.
A szerves vegyületek kivétel nélkül szénvegyületek, melyekben egy vagy több szénatom található. Az említett két elnevezés azonban annyira elterjedt, hogy célszerűbb, ha mi is ezeknél maradunk.
Az "életerő" hiedelmét egy nagy német vegyész, Friedrich Wöller (göttingeni professzor, 1800-1882) cáfolta meg kísérleteivel. Laboratóriumában ásványi anyagból szerves anyagot sikerült előállítania, s ezzel bebizonyította, hogy a szerves vegyületek képződéséhez semmiféle "életerő" nem szükséges, azok képződésénél is a kémia törvényei érvényesülnek. Végeredményben tehát látszólag indokolatlan a szerves vegyületeket különválasztani az egyéb, ún. szervetlen vegyületektől. Vissza