Ditirambus a nőkhöz

Fülszöveg

Majdnem a szokásos módon kezdtem ezt az előszót, valahogy úgy, hogy: a költészetnek, az irodalomnak ősidőktől fogva kedves témája - esetleg nagybetűvel írva - a Nő. De nyomban elszégyelltem magam, ráébredvén, hogy ez a bók - valójában sértés. Hiszen a költészet, természetesen a prózaköltészet is - ha igazi, közös és egyetemes emberi dolog, s puszta témája a nő csak akkor lehetne, ha a közös emberi fogalmán valamiképp kívül esnék a nő, ha megkülönböztető módon - akár megkülönböztetett hódolattal vagy bűntudattal - tekintenék föl (vagy le) rá.
Ez a kis gyűjtemény azonban épp arra hivatott, hogy a női lét különös és sorsdöntő - de semmiképp nem megkülönböztetett - szerepét közös emberi dolgainkban a költészet eszközeivel fölmutassa. Ezért is kaptak helyet benne mindkét nembéli írók, költők alkotásai - még a számarány látszategyenlőségére sem ügyelve - lényegük szerint egyenrangúan.
E sorok írója mégis - történetesen férfinak született - köszöntő helyett most csak köszönetet tud mondani. Köszönetet a nőknek: az életért, a tisztán megőrzött gyermekkorért, a szerelemért, az összetartott családért, a tépázó viharokból is hazaváró kikötőért, az együtt végzett munkákban megedződött szívós szövetségért, a férfihiúságot csitító józan szemrehányásokért s a reménységért, hogy kudarcoktól sebzetten is mindig kell és érdemes újrakezdeni azt, amire föltettük életünket.
Ilyen - töprengő és hálatelt - gondolatokkal szeretném ezt a korántsem teljességre törekvő kis antológiát figyelmébe ajánlani mindazoknak, akik a nők külön ünnepeinek költői szóval is fölékesíthető megrendezésén fáradoznak. Abban a reményben, hogy talán nincs messze az idő, amikor - a többszörös teherviselés és a kettős elnyomás végleges megszűntével - a földkerekség legeldugottabb sarkában sem lesz szükség többé arra, hogy közös emberi dolgainkon belül a nők külön ünnepeiről is - lelkesedéssel vagy lelkiismeret-furdalással - megemlékezzünk.

Garai Gábor Vissza