Játék a hittanórán

Előszó

Játszani vagy tanítani?
Orvosnő ismerősöm mesélte, hogy első munkahelyén, egy kórház gyermekosztályán úgy sikerült megnyernie kis betegei bizalmát, hogy szabad perceiben közéjük vegyült, mesélt nekik, játszott velük. Egyszer papás-mamást, máskor doktorosdit, legközelebb bújócskát meg hasonlókat. Az osztályon attól kezdve nem volt sírás, nyafogás, a gyerekek jókedvűek, türelmesek voltak. Nem féltek a fehér köpenytől és az injekcióstűtől, ellenkezés nélkül bevették a legkeserűbb orvosságot is. És ami egy kórházban a legfontosabb: szépen gyógyultak.
Egészen addig, amíg a főorvos tetten nem érte őket., Éppen tengeri hajóst játszottak a kórterem közepén földre terített takarókon , a doktornő volt a kapitány. "Maga mit művel itt, kollegina?" - förmedt rá a zordon főnök. - "Ha nem tudná, magát nem azért fizetik, hogy játsszon a betegeivel, hanem azért, hogy gyógyítsa őket!" A derék főorvos bizonyára kiváló szakértője volt a gyermekgyógyászatnak, egy fontos dolgot azonban nem tudott. Azt, hogy a játék is gyógyít. Hogy a játék is része lehet a terápiának.
Azért idéztem e kis történelmet, mert előre látom, hogy néhányan milyen megütközéssel veszik majd kezükbe ezt a könyvet. "Játék a hittanórán? Az meg minek? Nekünk nem az a dolgunk, hogy játsszunk a gyerekekkel, hanem az, hogy tanítsuk, neveljük, a krisztusi életre vezessük őket!" Valóban ez a feladatunk, erre szól a hivatásunk. Vissza