DOK '87

Előszó

Az érzés, ami a nézőt hatalmába keríti midőn egy nemzetközi filmfesztiválon a magyar műsorfilm után a taps felcsattan, csaknem olyan eufóriás, mint a futball VB-n egy magyar gól, vagy nemzeti himnuszunk az olimpián. Úgy tűnik - és erre rangos világlapok kritikái hatalmazzák fel e sorok íróját - még mindig (vagy tán újra) vonzása van azon dokumentumfilmjeinknek, amelyek leszámolva a régmúlt idők minden rossz hagyományaival, már senkit nem akarnak kioktatni bármiről, csupáncsak tényképeket mutatnak arról, hogyan élünk ma Magyarországon és milyen vajúdások közepette araszolunk kifelé a mélyedésből.
És miközben erre koncentrál minden kamera, nem lehet számon kérni egy alkotótól, hogy világproblémához szóljon hozzá, hogy olyan kérdéseket feszegessen, amelyek minket, magyarokat is érintenek határainkon innen és túl. Mondom "érdeklenek", de nem ezek képezik érdeklődésünk homlokterét. Ha van tapasztalat, tanulság az elmúlt évek munkáiból, ha lehet megfontolás a jövőre nézve, akkor ezt abban lehet inkább fellelni, hogy a régről megörökölt (de sokakban már ellanyhuló, feledésbe merülő) fényes szelekkel olyan témákat sorakoztassanak tématerveink elsői közé, amelyek a legszélesebb nyilvánosságot érdeklik, azokat, akik nem a múlt újra és újraértékelésén töprengenek, vagy a jövőt vizionálják, hanem leginkább az adott pillanat problematikáját, lehetőségeit: a diagnózist és a terápiát. Vissza