A magyar kérdés történeti szempontból tekintve

Előszó

Részlet a könyvből:
A világháboru véget ért. Az egyik oldalon örömmámorban usznak a győztesek országai. A másikon gyász, nyomor és kétségbeesés. S az egész helyzetben a legnyomoruságosabb viszonyok közt szegény Magyarországunk, megtámadtatva minden szomszédjától, elhagyatva mindenkitől. Nem az a célom ezekkel a sorokkal, hogy feltépjem önök előtt egy vérző ország sulyos sebeit, nem részvétet akarok ébreszteni, nem az emberi érzelem hurjain visszhangot kelteni mélységes fájdalmunk méltánylására. Ez nem a historikus föladata. Én az észhez fordulok s a győzteseknek a tényeket méltányló elfogulatlan igazságérzetéhez, a művelt osztályok tagjaihoz, akik a diadalmámorban is tudnak higgadtan gondolkodni és komoly itéletüknél fogva hivatva vannak országuk közvéleményét irányitani.
Évtizedek óta szomszédaink részéről tervszerü izgatás folyt nemzetünk ellen a nyugat országaiban, hogy irredentista mozgalmaikat népszerüsitsék a mi rovásunkra. Azt állitották rólunk, hogy Magyarország nemzetiségeinek elnyomásával a jövendő béke veszélyeztetői vagyunk. S ma ez elméletekből kifolyólag csehek, románok és szerbek nagy területeket akarnak kiszakitani ezeréve fennálló országunk testéből. "Ethnopolitikai alakulatok" a felkapott jelszó, amely azonban Európa keleti részein, ahol a népek a legtarkább elvegyülésben laknak egymás mellett, megvalósithatatlan, ha csak az összes államalakulatokat apró körzetekre fölbomlasztani nem akarják. Máskülönben minden uj geographiai fölosztás csak uj irredentát teremtene a régi helyén. Avagy elképzelhető-e az, hogy Erdélynek és a többi az oláhok követelte megyéknek csak nagynehezen teremtett csekély oláh többsége kedvéért, ha ez országrészt Romániához csatolnák, annak csak jelentéktelenül kevesebb, magyar és német lakosa, támogatva a historiai mult által, ne inditson a réginél még hevesebb irredentista agitatiót? Vissza