Előszó
A Magyar Népzene Tára 1951-ben kezdett sorozata IX. kötetéhez érkezett el. Mint ismeretes, az első öt kötet az alkalomhoz kötött dalokat tartalmazza (Gyermekjátékok, Jeles napok, Lakodalom, Párosítók, Siratók), és. a Vl.-kal kezdődik az alkalomhoz nem kötött dalok kiadása. Ezzel a sorozaton belül voltaképpen egy új, Népdaltípusok címet viselő sorozat indult útjára.1 Célja a magyar népzene típusokba rendezett strófikus népdalainak publikálása. A szerkesztés alapvetően zenei elvű, a közreadás jellege szerint kritikai összkiadás.
A magyar népzene túlnyomó többségét jelentő strófikus dalok legfőbb jellemzője „a zeneileg világosan tagolt, határozott felépítésű dallamszerkezet. A strófikus dallam sorokból épül, az egyes sorok a hangterjedelemben és a dallam egészében határozott helyet foglalnak el: nem cserélhetők össze egymással, vagy pedig a dallamstrófán belül nagyon is törvényszerűen ismétlődnek, illetve térnek vissza azonos vagy transzponált magasságban."2 Ezt a törvényszerűséget ismerte fel Járdányi Pál, amikor olyan zenei rendszert dolgozott ki, mely a dallamsorok egymáshoz való magasságviszonyán alapul.3 A Népdaltípusok kötetei alapjában Járdányi rendszerét követik.
A EX. kötet 26 típus (a VI. kötetben kezdett folyamatos típus-számozással ez a LXVI-XCI.-et jelenti) 1169 változatáról ad számot.4 A típusszám lassan eléri a százat, és még mindig a magyar népzene régi rétegének magasról ereszkedő, pentaton, kvintváltó stílusában vagyunk. Tehát kötetünk anyagának többségéről is megállapítható, hogy a dallam elő- és utótagja az ambitus felső, illetve alsó régiójában mozog, az egyes dallamsorok magasságviszonya fokozatosan ereszkedő, a főkadencia alapjában (5) vagy (b3), a pentatónia tiszta formájában vagy nyomaiban jelen van, a két dallamfél között teljes vagy részleges a kvintmegfelelés.
Ezen tulajdonságok mellett azonban új tendenciák is feltűnnek. A típusoknak mintegy felében az I. sor 7) és a Hl. sor (b3 záróhangja jellegzetesen elváltozik, a dallam sorvégi lehajlásával egy kvarttal mélyebbre kerül: 4) (5) (VII, illetve 4) (5) (b3 kaden-ciarendű típusok jelennek meg. Úgy látszik, hogy a pentaton kvintváltó stílusban a sorvégi kvart lehajlás természetes, a magas zárással „egyenértékű" dallami elmozdulás. Egymás mellett, párhuzamosan élő kadenciaváltozatokról van szó, nem pedig időben egymás után és egymásból következő elváltozásról (vagyis arról, hogy először volt a magas kadencia, majd ebből később kialakult a mélyebb). Ez a melodikus hajlam megnyilvánul sorvégi díszítményekben (8., 327., 328.), típuson belül egyes változatokban (7.); előfordul, hogy a kétféle megoldás együttesen van jelen bizonyos típusokban (VIII. kötet LEL „Fáj a kutyámnak a lába", IX. kötet LXXXVII. „Egy kicsi madárka" és LXXXVm. „Sikotai gulyajárás máskor pedig testvér típusokban mutatkozik meg (LXXIV-LXXV típus). A rokonnépi adatok is arról tanúskodnak, hogy itt stílusszabta dallamelv érvényesül: a lehajló I. ül. sorvégű kadenciarend gyakori a cseremisz gyűjteményben (Vikár-Bereczki 1971), és kötetünkben nagyrészt ezen típusoknak van rokon népi párhuzama (LXXIV. „Annyi bánat a szívemen", LXXV. „Ezernyolcszáz-
1 Az MNT VI-IX. köteteinek típusjegyzékét Id. az 55-62. oldalon.
2 MNT VI: 111
3 Leírását, részletezését Id. uo. 14-16; 19-20.
4 Ez a szám nem tartalmazza a személyi változatként összevont, vagy csak felsorolt „további változatok"-at,
az összehasonlító szomszédnépi és rokonnépi adatokat, valamint a múlt századi ún. történeti változatokat.
Vissza 
