Az ötödik gyerek (dedikált példány)

Fülszöveg

Harriet és David a hatvanas évek elején házasodnak össze, és a korszellemmel ellentétben a középosztálybeli családjaik elképedésére nagy családot, sok gyereket akarnak. Tervük szinte akadálytalanul megvalósul egy darabig: a negyedik gyerek megszületéskor már az egész nagy család az ő igazi, otthonnak megteremtett házukban tölti a karácsonyi és a húsvéti ünnepeket és a nyári vakációkat - a két konok fiatalból "családfő" lett.
Ám minden megváltozik és minden elromlik, amikor Ben, az ötödik gyerek megszületik. Már magzatként is megkínozta anyját, s megszületése pillanatától nyilvánvaló - bár ezt senki sem akarja kimondani -, hogy más, mint a család többi tagja. Történelem előtti, ember alatti vagy ember előtti indulatok és erő él benne, s csak minimális szocializáltságra képes. Mire kamasz lesz a nyolcvanas évek közepére, a testvérei sorban elhagyják a nagy házat, anyja és apja elhidegül egymástól, s Ben megtalálja a maga "fajtáját": A hozzá hasonlóan félresikerült kamaszokat, akikkel bandába verődve törvényesség és bűnözés határán lézengenek. Ám anyjának nincs kétsége afelől, hogy a fiú egy nap végleg elhagyja őket, és talán az országot is: "Könnyen elmehetnek, és eltűnhetnek a világ bármelyik nagyvárosában, csatlakozhatnak az alvilághoz, kiélve hajlamaikat. Lehet, hogy nemsokára, amikor már az új házban él (kettesben Daviddel) s a tévét nézi, a berlini, madridi, Los Angeles-i, Buenos Aires-i hírek pillanatfelvételein meglátja Bent, aki azért elkülönül kissé a tömegtől, belebámul azzal a manószemével a kamerába, vagy az arcokat pásztázza a tömegben - hogy rátaláljon a maga fajtájára."
Doris Lessing, az angol irodalom "nagy öreg hölgye", akit nálunk főleg A fű dalol című megrázó regénye alapján ismernek, a szűkszavúan, bár szuggesztíven megírt kisregényben szinte provokatívan azokat az ösztöneinket, indulatainkat deríti föl, írja le, amelyeket letagadni nem, ám megfékezni, humanizálni mindenképpen szükséges, ha továbbra is egymás mellett akarunk élni. Vissza