Dosztojevszkij

Előszó

Ha Dosztojevszkijt olvassuk, sok kamara nyílik meg előttünk. Olyan helyiségekbe is benyomul, amelyek egyébként zárva vannak a költészet számára; benyomul és rendet bont ott benn. A jelen emberének világa zűrzavaros s tere korlátolt. A tágas termet, amely Dante idejében a múzsák ünnepségeire szolgált, már régen sok szobára osztották. Ma ott írógépek kattognak. Az eredeti architektúrából csupán zavaró töredékek maradtak meg, antik márványoszlopok törzsei, amelyek fölötte polgárias stucco-mennyezeteken mennek át. Olyanok, mint valami vastag vízcső vagy más ilyesmi. Olykor a szoba színére mázolták. Ismét máskor faburkolatba vonták, amiáltal a helyiség még zeg-zugosabb lett. A köbtartalmat a sok beépített fal érezhetően lecsökkentette s most már senki sem igazodik el benne. Amidőn már a beépítés sem volt elegendő, emeleteket raktak föl s így holmi szövevényes alaprajzú felhőkarcoló áll előttünk. Ilyen az élet. Valamely benyomás csak nagy ritkán bír valamennyi, számtalan helyiségen áthatolni; a legkevésbbé az olyan benyomás, amelyet művészinek mondanak. Az ilyet többnyire a 20. emeleten, vagy még inkább a felhőkarcoló mesterséges tetőkertjén intézik el. Azt, ami azelőtt a magasablakú és márványoszlopos ünneplő díszteremben ment végbe. Itt, az ég közelében, életre keltek gondolatok és érzelmek s mivelhogy az épület legfelső részén honolnak, azt képzelik, hogy ők mindenek koronája. De még leghangosabb pathosuk sem hatol akár a legközelebbi betonrétegen át, nem is szólván az uccához közelebb fekvő emeletekről, ahol az emberek komoly dolgokkal foglalkoznak. Ám ott a tetőn egész művészraj telepedett meg és vidám életet folytat. Vissza