Előszó
Végszó
Az ember voltaképpen gyermekkora impresszióinak, erős benyomásainak hatása alatt áll mindenkoron, élete végéig. Az én legerősebb gyermekkori impresszióm egy létrához kapcsolódik. Édesatyám könyvkereskedésében, amelyen mi gyermekek ide-oda mászkáltunk és kutattuk a könyveket a felső polcokon. Ott láttam meg és bámultam meg azt a sokkötetű könyvkolosszust, melynek minden kötetére a Brockhaus neve volt arany betűkkel rányomva.
És megtörtént, hogy egy nyári délután ez a Brockhaus személyesen jelent meg a kis felsőmagyarországi könyvkereskedésben és miután engem látott meg először, leszólított a létráról és édesapám után tudakozódott. Megfogta a kezemet, átadta névjegyét, amelyre neve, Heinrich Brockhaus volt rányomtatva. Tizenkétéves létemre is meghatódva éreztem, hogy nagy pillanat az, amikor a világhírű Brockhaussal szemben állok.
Ekkor határoztam el gyermeki érzéssel, hogy híres ember akarok lenni. Olyan, mint ez a Brockhaus. És akkor fogant meg gyermeki fantáziámban, hogy majd csinálok én is olyan nagy könyvkolosszust, mint ő.
Híres ember ugyan nem lett belőlem, de a magyar Brockhaus itt van és most boldognak vallom magamat, hogy készen, befejezetten átadhatom a magyar közönségnek.
Ennek a munkának szenteltem egész életemet, ennek szólt minden gondolatom, ehhez irányítottam minden olvasmányomat, ennek minden tanulmányomat, ennek rendeltem alá minden egyéb életvágyat, ez töltött el az alkotás vágyával, ez foglalkoztatott éjjel és nappal - és minél több volt a nehézség és a kudarc és minél több akadály állott az utamban, minél több krizis és katasztrófa ért, annál több daccal és elszántsággal törtem a kitűzött cél felé.
Az Isteni Gondviselés elérnem engedte a célt, a gyermekkori álom megvalósult, az ifjúkori ábránd testet öltött. Kevés ember mondhatja el magáról, hogy elérte élete kitűzött célját. Én elértem. Most már elvonulhatok, utódaimra hagyván a munkát és a vele járó kötelességeket, hogy tovább tartsák fenn és gondozzák, védjék és ápolják, hogy majd felújulva teljes fényében kibontakozhassék annak idején, mint az egész osztatlan és halhatatlan magyarság legmonumentálisabb kultúrkincse.
Révay Mór János
Vissza 
