Előszó
Részlet:
A császár ma különösen kedvtelen volt. Unottan és fáradtan hallgatta a jelentéseket. Csak néha dőlt előre a székében, mintha érdeklődve figyelne. De ez a felfigyelés csak pillanatokig tartott s aztán ismét visszazuhant előbbi kedvtelenségébe. De amikor a magyar ügyekre került a sor, ismét élénk lett. Nem mintha különös gondot fordított volna a kezén levő magyarországi csonkra, hanem mert ingerelte minden, ami a magyarokkal összefüggésben volt.
Maholnap negyvenéves lesz a császár. Alig volt tizenhét éves, amikor magyar királlyá, és tizennyolc, amikor német-római császárrá koronázták. De az azóta eltelt két évtizedet sokkal többnek érezte, annyi gondot okoztak neki a magyarok.
Gyűlölte a szabad magyar Erdélyt s annak fejedelmi házát, a Rákócziakat. Érezte, hogy ott túl, a Lajtától keletre, nem tudják a magyarok neki megbocsátani, hogy kétszínű és önző magatartásával elősegítette II. Rákóczi György fejedelem szörnyű bukását és az Erdélyre zúdult kegyetlen megpróbáltatásokat. Nem tudta megérteni, miért gyűlölik a magyarok amiatt, hogy a tudtuk nélkül, a nádor és a rendek háta mögött, jó másfél évtizeddel ezelőtt Vasváron békét kötött a törökkel. A magyar korona birtokosa volt ugyan, de nem értette meg, hogy a magyarság kárára és szégyenére kötött oktalan béke arculcsapás volt Magyarország számára.
Lipót császár a magyarokat két rosszindulatú tanácsosa szemén keresztül látta: Lobkowitzén és Kollonichén. Hogyan is érthette volna meg, hogy a magyaroknak fáj, amit velük tett? Az, hogy valósággal elkobozta ősi alkotmányukat, szabadságukat. Hogy a vallásuk szabadságát, amelyért annyi derék magyar ontotta vérét, lábbal taposta. Csak annyit látott Bécsből, hogy a magyar lázadó, rebellis-fajta. Hogy nem átallották a legelső urak sem, hogy összeesküdjenek ellene. Hogy nádoruk, Wesselényi Ferenc, majd Nádasdy Ferenc szövetségbe fogta össze az ország első urait, a Zrínyieket, Frangepánokat, Rákóczi Ferencet ellene.
Vissza 
