Előszó
Az európai kultúrkörben s annak eurázsiai alapjaiban - az emberek hite szerint - Isten határozza meg a világon élő minden ember összes megnyilvánulását. Ám az ember az Istenhez fűződő e viszonyát ősidők óta három másik kapcsolatban éli meg:
1) a valóság szentségének tiszteletében öntudatos érdeklődéssel - egészen az önérdekig - különbözteti meg és szemléli önmagát;
2) a közösség szentségének tiszteletében - a többi emberhez alkalmazkodva - boldogítja, szaporítja, illetve tarja fenn szűkebb - és az által tágabb - emberi környezetét;
3) a természet szentségének tiszteletében egyre hatékonyabban feldolgozza, felkutatja, felhasználja, a természetet - egészen az új természet teremtéséig. Adott e viszonylatoknak megfelelő eszmei és kulturális környezet is, amelyben az ember megszületik, felnő, leéli életét, megöregszik, meghal és eltemettetik. Az ember családba, népbe, nemzeti és vallási közösségbe születik, s felnőve további közösségeket alkot. Amin felül még olyan képződményekbe születik, mint a nyelv, a szokások, az erkölcs. A születést és az egész én központos gyerekkort külön intézmények segítik, s később pedig az ifjúság nagyrészt ilyen intézmények révén képeztetik. Korábbi korokban az unokák képzését főként a nagyszülők végezték, és ebben elsődleges szerepet a népmesék, a hitregék, a hősmondák és a nemzeti eposzok játszottak. Ennek helyére léptek az iskolák, amelyeknek a modern korra szinte kizárólagos szerep jutott, ám újabban ezt megosztani kényszerülnek az elektromos közlésekkel. Eredeti, őszinte emberi érdeklődés és kíváncsiság ereje hajtja előre a fejlődés lépcsőfokain az emberpalántát, aki egyéni érésre rendelt, akár egy gyümölcs. Az érettséget bizonyító, beavatási jellegű előírások, szertartások teljesítése egyéni megmérettetést és közösségi, vallási, nemzeti elfogadást jelent. A közösség az őt szentesítő Isten nevében cselekszik. A felnőttek társadalma a közösség szempontjai és a nemzet érdeke szerint működik: a gondolkodó, munkálkodó, dolgozó, termelő, alkotó, erkölcsös, közösségi, áldozatvállaló, vallásos és önfeláldozó ember értékelését és önbecsülését közvetíti tagjai felé. Az Isten által szentesített valóságban azonban az egyes, egyedként élő embereknek egyénileg kell boldogulniuk, ami mindenkitől megfelelő erőfeszítéseket és részvételt kíván - mind egyéni szándékai megnyilvánításához, mind a közösség, a nemzet céljai kitűzéséhez és eléréséhez. A közösség valamiként előbb-utóbb befogad minden teljesítményt, elfogad minden eredményt, újdonságot is, amennyiben meghatározott minőséget képvisel. A társadalom legfontosabb követelménye a tevékenykedők, a számára munkát végzők iránt, hogy mindig a legjobbat nyújtók végezzék az éppen esedékes vagy csak távlatban hasznos feladatot, s ők kerüljenek eszményt, előrehaladási irányt meghatározó helyzetbe.
Vissza 
