Árpád-házi királyaink szerelmi tragédiája

Fülszöveg

- Nagy útról jövök! ... Az aranyló agancsú csodaszarvas után iramodtam... Az ezerszázéves Magyarország vagyok! Emlékeimben hadak vérszomja, vészmoraja. Testemben a történelem nyila, lándzsája, gránátja... Virágzó földemet a négy égtáj kívánta. Ezerszáz esztendőmből több, mint hatszázat vérzivatarban, lángtengerben csatáztam. Felgyújtották vetéseimet. Lerombolták házaimat. Felrobbantották ezerötszáz váramat. Megsebesültem Muhi pusztán, Mohácsnák, a Nagymajtényi síkon és Világosnál. Lábam eltört az első világháborúban. Elbuktam a másodikban... Mégis életben maradtam... Szorgos kezemmel lerombolt falaimat újra és újra felraktam.
Történelmem nagy nevektől ékes: Álmos, Árpád, Szent István, Szent László, Kálmán, a Gézák, a Bélák, az Anjouk, a Hunyadiak, a Zrínyiek, Bethlen, Rákóczi, Széchenyi, Kossuth, Petőfi, Batthyány... Régmúltam híres és büszke. Jelenem tüskés. Jövőm gomolygó ködökben úszik. Nem akarom még haláltáncom eljárni! Oly parányi, oly arasznyi az ezerszáz esztendő! Elsuhant, mint a múló pillanat. Élni szeretnék még! Élni! Nem kérek sokat, Uram! Csak százezer évet!... Alighogy az égi Turultól fogant Álmos átvezette a Kárpátokon a kétszázötvenezer magyart, s az örök dicsőségű Árpád földet foglalt. Bölcsőmet tegnap még az örök emlékezetű Szent István király vigyázta. S a hontalan, kóborló, űzött magyaroknak otthont teremtett. Nemrég még itt jártak-keltek az Árpádok... Látták délibábos rónáimat, zöldellő hegyeimet, ezüstkék vizeimet. S a történelembe vésték sorsom vonalát...
Az ezerszázadik év küszöbén én, D. M. idézem az Árpádokat. De nem messze hangzó kürtjeiket, annyiszor diadalmas, piros-fehér csíkos lobogóikat, hanem szerelmi vallomásaik tövises rózsáját... Vissza