Találkozásunk Istennel

Előszó

Részlet:
Istent látni...
Úton.
Az élet út. Jó néhány éve, hogy mi is erre az útra léptünk, de akkor még nem tudtuk, hogy vándorlás lesz a sorsunk. Azt hittük, hogy majd édesanyánk ölében és a családi fészekben melegedhetünk időtlen időkig. De csakhamar másra eszméltünk. Az élet forgataga egymásután sodorta ki abból a fészekből az ott melegedőket. Sőt, magunk is kikivánkoztunk belőle; kisebb utakra mentünk, majd nagyobbakra is vállalkoztunk. Egyszer csak azt vettük észre, hogy üres a fészek; nincs kit keressünk benne... Akkor sodródtunk ki végleg az útra, ahol millió és millió embertársunk vándorol, sürög-forog szakadatlanul. A legtöbb közülük nyugtalanul száguldozik; csak az út, a rohanás lebeg szemük előtt. Élni, élni, élni! Csak előre, előre! De miért akarnak élni? Hogyan kívánnak élni? Merre rohannak? A legtöbb nem felel; talán nem is tud, csak rohan tovább. De akiben komolyan fölmerül ez a gondolat, hirtelen megtorpan; még akkor is, ha már teljes iramával magával ragadta az élet. Valóban, minek rohanni, ha nem tudjuk, hogy miért; minek száguldani, ha a hogyannal nem vagyunk tisztában; minek törtetni, ha nem tudjuk, hogy hová, ha épp attól kell félnünk, hogy vesztünkbe rohanunk?
A nagy rohanásban az ilyen kérdéseket megoldani nem lehet; akkor minden idegszálunkkal az utat kell figyelnünk, hogy szerencsétlenség ne érjen. Meg kell tehát állnunk, el kell vonulnunk az útról, az élet sodrából olyan helyre, ahol csönd van, ahol magunkba mélyedhetünk, ahol életünk nagy kérdéseit nyugodtan tisztázhatjuk. Vissza