Beszéd és beszédviselkedés az óvodában

Előszó

Az ember beszélni tanulása, úgy tűnik, a gyermekkorral együtt lezárul.
A felnőtt mégis sokszor úgy érzi, hogy nem tud vagy nem jól tud megszólalni, beszélni. Hallgatókként is gyakran tapasztalhatjuk, mintha a beszélőnek nehézséget jelentene, hogy az anyanyelvén kifejezze magát. Ki ritkábban, ki nap mint nap átéli a beszélés „keserveit".
Újra beszélni kell tanulnunk? Elfelejtettünk valamit, vagy ezt a valamit soha nem is tanultuk meg? Mégse olyan ösztönös képességről, illetve tudásról van szó, mint hittük? Egyáltalán: érdemes ezzel törődnünk?
Hiszek abban, hogy ma is, s a jövőben is nagy, talán egyre nagyobb jelentőséget kap az élőszó, az élőszóbeli kifejezés szükségessége. Az ember és ember közti kapcsolat legemberibb formája mindig is az élőbeszéd volt, és az ma is. Csak mintha éppen ez sikkadna el legjobban napjainkban az élet legtöbb területén. Azt gondolom, hogy az ember általános jó közérzetéhez alapvetően hozzátartozik, hogy meghallgassák. Ehhez pedig akarni és tudni kell önmagunkat nehézség nélkül kifejezni. És meg kell tanítanunk a gyerekeinket a beszéd használatára, a beszéd használatának igényére és örömére. Ez nem kis feladat, különösen egy olyan világban, amelyik az emberek közötti elemi kapcsolatok felbomlásával, egymás meg nem értésével, az önkifejezés képtelenségével küszködik.
Lehet, hogy ezek nagy szavak, sőt, ami ennél is rosszabb, esetleg közhelyek. Mégis újra ismételni, tudatosítani kell őket, hogy a saját eszközeinkkel tenni próbáljunk valamit a jobbításra. Az, hogy jól, szépen, gond nélkül fejezzük ki magunkat, hogy akarjunk és képesek is legyünk beszélni egymással - gazdasági és számos társadalmi problémánkat közvetlenül nem fogja megoldani. De önbecsülésünkhöz és mások megértéséhez utat ad, s ez - bár bonyolult összefüggéseken keresztül - segít a problémák megoldásában és feloldásukban. Vissza