Isten városa

Előszó

Mikor a nagy parázna „asszonynak" római birodalomnak hatalmas testén hullafoltok jelentkeztek, mikor Alberiák barbár hadai kíméletlenül perzselték a régi világ kultúráját, mikor a kétségbeesés pásztázta a megriadt keresztény lelkeket: - akkor írta meg Szent Ágoston remekművét, a „Civitas Dei"-t, Isten városát.
Ez a hatalmas korjelenség hármas jelleget szántott művébe. Erélyesen cáfolja azokat, akik abban a kába hitben, hogy a birodalom azért roskadozik, mert hűtlen lett az avatag isteneihez, régi pogány virtusához, - visszasírták a régi pogány életet.
A barbárok számára gazdag, vonzó színekkel vázolja Isten országának, az örök igazságoknak, a mennyországnak földi megtestesülését, amelynek erős szerelme évezredre pezsdítette a barbárokkal felfrissülő európai vért.
A kétségbeesetteknek vagy inkább az esetleneknek, habozóknak, zavarba jutottaknak késő utódai mi vagyunk. Nem sírjuk ugyan vissza a multat, de minthogy bőrünkön érezzük a kereszténység időleges vereségeit, megremegünk a rossz győzelmétől, béna reményvesztettség, világvégét sejtő szorultság, avagy épp ellenkezőleg boldog földi-égi paradicsom közeli reménye vakítja el látásunkat.
Ezek számára vázolja Szent Ágoston Isten városát: nem lesz itt a földön paradicsom, a jóság teljes győzelme, viszont nem vár ránk teljes enyészet. A földi élet Isten városának és az evilág városának szakadatlan küzdelme. A két szeretet két várost épített: Isten szeretete önmagunk megvetéséig - Isten városát; önmagunk szeretete Isten megvetéséig - az evilág városát. Vissza