Előszó
Népek életében különböző időkben változó tényezők biztosítják a megmaradás és fejlődés feltételeit. Mindent elseprő erővel kitörő forradalmak után a romokra való lázas építés, vagy lassú haladás előre gondosan kitűzött pályán egyformán jelei a közösségben élők mindig létezni, mindig megújulni akaró vágyának.
Mik azok a sötét, talán soha ki nem kutatható belső indítékok, melyek szünet nélkül, az életképesség utolsó lobbanásáig tevékenykednek elérhetetlen mélységekben, mik azok a nem is sejtett végső célok, melyek felé irgalom nélkül hajtanak, és amelyeket olyan áthatolhatatlan fátyollal rejt előlünk a Gondviselés?
Nem tudjuk.
Ifjú éveink végtelenbe vesző nézése lemondva törődik bele a tér és idő szerénységre intő korlátainak jelenlétébe. Megáll emberségének, nemzethez kötöttségének, saját hivatásának, néha a puszta lét egyszerű biztosításának nehézségein. A folytonos cselekvés kényszere avatja az ifjút férfivá, az érteti meg vele, hogy minden vakmerő szárnyalásnak végső alapja mégiscsak az élet.
Ennek az életnek biztosítása, jobbá, nemes értelemben emberibbé tétele lebeg új célként előtte. Vállalt hivatása szerint foglal el és tölt be neki való feladatkört abban a közösségben, amelyhez vérségénél, egyéb meg nem változtatható oknál fogva tartozik, megértve annak is legalapvetőbb törvényét: mint ahogy az egyénnek, úgy a közösségnek is csak addig lehet joga önálló élethez és önálló névhez, ameddig őrizni tudja egyéniségének jellemző vonásait, azt a sajátos, szavakba alig foglalható különlegest, amivel a teremtés őt és csakis őt áldotta meg.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal