A haldokló dobos imája

Előszó

"Az Egyesült Államok hadseregében szolgáltam mint törzsorvos az utolsó amerikai háború alatt. A gettysburgi csata után sok száz sebesült feküdt korházunkban, akik közül 28-at azonnal amputálni kellett. Néhánynak úgy a karját, mint a lábát le kellett venni. Ez utóbbiak közt volt egy ifjú, névszerint Coulson Károly, aki csak 3 hónapot szolgált, és mivel a harctéri szolgálathoz még túl fiatal volt, mint dobos lett besorolva. Mikor az asszisztens orvosom és egy ápoló kloroformozni akarta őt, szerényen vonakodott. Amint az ápoló azt mondta, hogy ez az orvos rendelete, röviden felelte: "kérlek, küldjétek hozzám az orvost!". - Fekhelyéhez lépve mondtam: Fiatalember, miért nem hagyja magát bekloroformozni? Mikor a harctéren megtaláltam önt, olyan gyenge volt, hogy alig tartottam érdemesnek a fáradságot, hogy felvegyük, de mikor felnyitotta nagy, kék szemeit, arra gondoltam, hátha neki is van édesanyja, aki e pillanatban fiára gondol. Mivel nem akartam a szabad ég alatt meghalni hagyni, ezért hozattam ide, de oly sok vért veszített és olyan gyenge, hogy az operációt nem birja ki altatás nélkül.
Akkor kezembe tette a kezét, s azt mondta az arcomba nézve: Doktor úr! A vasárnapi iskolában átadtam szívemet az Ur Jézusnak egy vasárnap délután, mikor még csak 10 éves voltam. Már akkor megtanultam Benne bízni és ezidőtől fogva mindíg bíztam Benne és hiszem, hogy most is szabad Őbenne bíznom." Vissza