Az utolsó nagy kolerajárvány demográfiai képe Európában és az Egyesült Államokban (1872-1873)

Előszó

A népesség számának fejlődése Európában még az újkorban is, a 19. század második felét megelőző korszakban is igen lassú ütemű volt. A 40 ezreléket is meghaladó magas születési arányszámok ellenére a népesség természetes szaporodása rendkívül alacsony volt, sőt egyes időszakokban számos ország népességszáma jelentősen fogyott, vagy hosszabb időn át változatlan maradt.
Az európai kontinensen a természetes szaporodás igen lassú folyamatát a rendkívül magas halandóság idézte elő. A rossz halandósági viszonyokat számos tényező befolyásolta, melyek között különös súllyal játszott közre a mezőgazdasági termelés alacsony színvonala. Egyes években súlyos termésveszteségeket okozó szárazságok, árvizek, sáskajárások, dögvészek stb. voltak, a rossz élelmezési viszonyok hátrányosan befolyásolták az emberi szervezet ellenálló erejét a különböző betegségekkel szemben. A népesség igen alacsony műveltségi színvonala, a hosszantartó véres háborúk okozta emberveszteség és nem utolsó sorban a természettudományok - köztük az orvostudomány - kezdetleges ismertsége is hozzájárultak a magas halandósághoz. A halált okozó betegségek között legnagyobb veszélyt a fertőző betegségek jelentették. A múlt század második felében, a nagy természettudományos felfedezések korszakában a fertőző betegségek mérsékelten csökkentek.
A fertőző betegségek között a gümőkóron kívül a hastífusz, vérhas, malária, diftéria, vörheny, szamárköhögés, kanyaró stb. az európai országokban járványos fellépésükkel még a 19. században is állandóan jelen voltak, csak a 20. század folyamán sikerült e betegségek előfordulásait jelentősen csökkenteni.
Olyan régi fertőző betegségek, mint a pestis, a himlő és a kolera, nemcsak Európában, hanem az egész földön a népesség legsúlyosabb veszteségeit okozták.
A kolera /cholera asiatica/ csak a 19. század elején vált ismeretessé Európában és a többi kontinensen, mint igen súlyos veszteségeket okozó járványosán fellépő fertőző betegség. A kolera őshazája Hátsó-India, a Ganges és az Irrawaldy folyók torkolatvidéke. Időszámításunk előtt ezen a területen már ismert súlyos lefolyású betegség volt. Ezen az endémiás területen évezredekkel ezelőtt fejlődött ki a kolera kórokozója, a vibrio cholerae, melyet Koch Róbert 1883-ban Egyiptomban és Indiában fedezett fel. A lezajlott kolerajárványok között az 1872-73. évi okozta a legnagyobb halandóságot Kelet-Európában, ennek a járványnak az időtartama volt a leghosszabb.
A földrajzi tényezők is közrejátszottak abban, hogy a kolera egyes területeken sokáig ismeretlen volt. Parkas szerint sohasem tapasztalták, hogy a kolerát Mekkából a sivatagon átkelő karavánok vitték volna Egyiptomba vagy Szíriába. Chilében sem fordultak elő kolerás megbetegedések, melynek oka feltehetően a földrajzi viszonyok sajátosságai voltak. A lakosság részére védelmet jelentett északon Peruval szemben az Attacamai sivatag, keleten az Argentínával határos Andesek magas hegyvonulata. A régi közlekedési viszonyok lassúsága is hozzájárult ahhoz, hogy a kolera sokáig őshazájában izolálódott. A gőzhajózás elterjedése, a vasúti hálózat fokozatos kiépítése a 19. században forradalmasította a közlekedést, az emberi kapcsolatok időben sokkal közelebb kerültek egymáshoz. Ezek a körülmények döntő szerepet játszottak az ázsiai kolera elterjedésében valamennyi kontinensen. Vissza