Általános sebészet I.

Előszó

A sebfertőzés ellen irányuló küzdelem a legrégibb időkig nyúlik vissza. Már az ókor népei is tudták, hogy sérülések után a sebek gyulladásba jönnek, és ez a beteg halálát is okozhatja. A sebfertőzés okára vonatkozóan természetesen téves elképzeléseik voltak.
Teleologikus magyarázatok mellett a sebfertőzést leginkább másodlagosan a külvilágból eredőnek tartották és ennek megfelelően a sebeket igyekeztek a külvilágtól elzárni. Az indusok e célra forró olajat és gyantát, az egyiptomiak kenőcsöket használtak. Ugyanakkor megfigyelték azonban azt is, hogy a sebek kézzel történő érintése a fertőzéseket súlyosbítja, és ezért a sebek kezeléséhez műszereket is használtak. Ismeretes Hippokrates-nek /szül. i.e. 460/ "az orvostudomány atyjának" műszertára, amely sokféle műszert tartalmazott. Időszámításunk kezdete körül keletkezett Charaka és Susruta indus orvosoknak szanszkrit nyelvű kézirata, abban az orvosoknak fehér ruha viselését, körmeik rövidre vágását és kezük tisztán tartását írják elő. Az asepsis megközelítésére irányuló eme ösztönszerű törekvések ellenére a sebek fertőződésénél legveszélyesebbnek, azoknak levegővel történt érintkezését tartották. Ez a nézet uralkodott a múlt század közepéig. E szemléletnek megfelelően műtéteknél és sebkezeléseknél tisztasági rendszabályokat nem alkalmaztak, sőt a sebeket mindenféle szennyezett anyagokkal tömködték ki és fedték be. Az asepsis és antisepsis tana a magyar Semmelweis Ignác Fülöp /1810-1865/ munkásságával kezdődik. Vissza