Velence és a Lidó

Előszó

Az ember természettől hajlik a vándorlásra. Elkalandozó képzeletünket izgatják távoli országok nemismert szépségei. Idegen országok, városok nevének hallatára tarka képek rajzolódnak ki lelki szemeink előtt. Olaszország úgy él képzeletünkben, mint a mély kék ég és sugaras levegő. Taine szerint oly döntően formáló hatással volt az egész olasz nép lelkére és ragyogó művészetére. Ha Olaszországra gondolunk, olyan darab föld elevenedik meg előttünk, amelyet a természet elhalmozott szépségkincseivel. Ha pedig Velence nevét halljuk, akkor olyan gyöngy képe dereng elénk, amelyet a természet hatalmas és titokzatos formáló ereje és az emberi művészet együttes munkával alkottak, hogy megajándékozzák a világot valamivel, amiről igazán el lehet mondani, hogy nincs párja.
Nincs még egy városa a világnak, amelynek puszta neve oly megtermékenyítően hatna az emberi képzeletre, a művészetére és a hétköznapi emberére egyaránt, mint Velencéé. A kőcsipkés, nagymúltú paloták sora utcák mentén, amelyek nem aszfalttal és gránitkövekkel vannak burkolva, hanem a csobogó víz selymes-kékes fodraival. A csend városa, amelyből hiányzik az utcák zaja, nehogy felverje e város múltakban álmodó lelkét és az oda zarándokló idegenek álmélkodó merengését. A festői gondolák tovasikló sora, az elmúlt évszázadok derengéséből elénk meredő templomok pompája, múltakról beszélő kövei komor és kecses márványpalotáknak, kincseskamrája az emberi művészet egyik legnagyobb korszakának - ez Velence, a képzeletek, az álmok és - nem legutolsó sorban - a szerelmesek városa, amelyhez mindig nagy tömegekben fognak vándorolni a látni, tanulni és élvezni vágyó emberek. Vissza