Előszó
Weszprémi Istvánnak, s egynéhány hozzá hasonlatos értékű hajdani magyar tudós doktornak sorsát felidézvén mindig mély szomorúság tölt el, és Széchenyi emlékezetes sóhaja szakad fel keblemből: Ah,...
Tovább
Előszó
Weszprémi Istvánnak, s egynéhány hozzá hasonlatos értékű hajdani magyar tudós doktornak sorsát felidézvén mindig mély szomorúság tölt el, és Széchenyi emlékezetes sóhaja szakad fel keblemből: Ah, mely hátra vagyunk! Kiváló elmékben pedig bővelkedtünk, és Weszprémi még azon szerencsések közé tartozott, kit peregrinálásából hazatérve nem nyelt el az itthoni sár, hanem megbecsülés fogadta, nemcsak Debrecenben, hanem országos szinten is. Sőt a bécsi udvar részéről is, amit méltán fogadott büszke örömmel, minthogy sok hibája mellett Mária Terézia mégis azon kevés Habsburgok közé tartozott, aki a magyarban is megbecsülte az érdemet. Ámde a felvilágosodás századában, a francia forradalom előtt, alatt és után, hol kullogtunk mi, szerencsétlen ázsiai betolakodók a tudás, tapasztalás, tanítás, szabad gondolkodás egyre szélesedő útján? Miközben mellünket verjük, hogy ezeregyszáz éve vagyunk itthon Európában, és mi voltunk a pajzs Ázsia hordái felé, bizony csak Ázsia hordájának tekintett bennünket Európa, és tudósaink fáradt erőfeszítése vergődés volt a dölyfös nyugati szárnyaláshoz képest.
Védekezhetünk persze török megszállással, osztrák szipolyozással, de ezek hitvány érvek; Hollandiát például Alba herceg nyomorgatta annyira, mint bennünket akárki, mégis a 18. században hét vagy nyolc egyeteme működött, nekünk egy se. Párizsban az enciklopédisták új világot teremtettek, a biológia szót még nem találták ki, de már Maupertuis-jük volt meg Réaumurjük, Angliában a két Hunter, Hollandiában Boerhaave iskolája, Svájcban Gesner és Albrecht von Haller, Bécsben van Swieten, Olaszországban Morgagni... szegény Weszprémi csak kapkodhatta a fejét, kitől mit tanuljon.
Vissza 
