Esélyt a kommunikációnak!

Előszó

Aspen, a neves síközpont az USA Colorado államában különös találkozónak adott otthont 1982-ben. Az akkori amerikai országos televíziós csatornák meghívták a legfontosabb kisebbségi csoportok képviselőit, hogy a nyilvánosság teljes kizárásával megalkossák azokat az alapvető normákat, amelyeket az érintettek - azaz a tévés vállalatok és a kisebbségek egyaránt - elfogadhatónak tartottak a kisebbségek médiamegjelenítése informális szabályozásaként. Az eseményen a kisebbségi csoportok előadásokat hallhattak a tévézés mindennapi technikai-gazdasági meghatározottságairól, kutatók adtak elő a tévé társadalmi hatásaival kapcsolatos kérdésekről, a kisebbségi csoportok beszámoltak az őket leginkább foglalkoztató ügyekről. Nagyon sok mindenről árulkodnak e találkozó megszervezésének körülményei. Mindenekelőtt felmerülhet a kérdés, hogy vajon miért egy síparadicsom szállodájában elrejtőzve kell az efféle kérdéseket megvitatni, és miért nem valamilyen törvény szabályozza ezeket az emberi méltóság fogalmához kötődő kérdéseket. Aztán: miért a tévétársaságok hívták meg egyes kisebbségek képviselőit, és miért nem a kisebbségek valamely reprezentatív tanácsa képviseltette magát egy ilyen fontos eseményen? Egy egyetemi kutató beszámolója szerint úgy tűnt, hogy a találkozó résztvevői már tényként kezeltek egyes, korábbi megegyezéseket tükröző normákat, melyeket azonban senki sem tett nyilvánossá. Ez vajon miért volt így? És végül pedig különös, hogy a szervezők teljesen kizárták a sajtót az eseményről, ami többek között azt is eredményezte, hogy a találkozón kötött megállapodásokról nem szivárgott ki semmi sem. A közvélemény zöme és a tágabb médiaszakma egyik makacs téveszméje, hogy a hazai médiakultúra bajai kiküszöbölhetők lennének egy a mainál pontosabb, hatékonyabb szabályozással. Kevés roma szerkesztő, illetve képernyős munkatárs dolgozik a médiában? Kvótát a médiatörvénybe! Megalázó helyzetekben ábrázolják a nőket? Kiszolgáltatott, morgolódós szerepeket ró a produkció az idősekre? Tiltsa a sztereotipikus ábrázolást a törvény! És mivel a gyanútlan médiafogyasztó és az egyszeri újságíró azt látja, hogy például a BBC műsoraiban nem aláznak meg hajléktalanokat némi élelemért cserébe, akkor adódik a válasz: Hát persze, a BBC kódex... - és ismét csak sóhajtozhatunk. Az aspeni találkozót pontosan ugyanaz motiválta, amiért nem lehet sztereotípiát törvénnyel korlátozni, mégpedig, hogy a törvény a médiával szemben a konkrét, ábrázolt személy méltóságát, jó hírét védi és nem a csoportot, akit megtestesít a szereplő. Ez az elv leginkább a tény-, hír- és magazinműsorokban védi az egyént (leginkább a magánéletét és leginkább a rágalmazástól), míg a csoport védelmére általában kevéssé alkalmas. Az aspeni találkozó azért is emlékeztetett inkább a Ragyogás című film témájára vagy egy kémtalálkozóra, mintsem egy nyilvánosságtörténeti jelentőségű eseményre, mert a résztvevők kizárólag önszántukból, saját kezdeményezésükre gyűltek össze, és nem pedig egy hatóság citálta őket oda. És pontosan ugyanez az oka annak is, hogy nem tudni, mi történt pontosan a találkozón, ám hogy valami történt, arról mindenki megbizonyosodhatott: az amerikai televíziózásban - sok vargabetűvel és ellentmondással ugyan, és a Hollywoodban zajló folyamatoktól nem függetlenül - mégiscsak megfigyelhető egyfajta változás az 1980-as és 1990-es években: ha lassan is, de megjelentek egyre összetettebb viszonyokat, karaktereket megjelenítő produkciók. Ha például a San Francisco utcáin (ABC, 1972-1977) és a Vészhelyzet (NBC. 1994-2009) című sorozatokat összehasonlítjuk abból a szempontból, hogy a feketék miként jelentek meg benne, akkor óriási különbségeket azonosíthatunk. Vissza