Dráma a hósivatagban

Előszó

Részlet a könyvből:

Ha valaki ott állt volna azon a decemberi éjszakán az elhagyatott fenyőerdő szélén, a panaszosan zúgó szélben, a havas, véghetetlen magánosságban, valami tüzes szörnyetegnek nézte volna a Transcontinental-expresszt. A vonat kísérteties csöndben pihent a síneken, tehetetlenül és mozdulatlanul. Feketén. Csak fényes ablakszemei világítottak.
Észak felől alacsonyan járó, nehéz hófelhők gomolyogtak a völgy felé s a szél süvítve rohant neki a megbénult gépnek, mintha pokoli öröme telnék benne, hogy le tudta győzni az emberi erőt.
Elakadt a vonat a hófúvásban.
Az utasok halálsápadt arca néha meg-megjelent az ablaküvegek mögött. Már fáztak. Reszkettek a hidegtől. És a vonat még mindig nem mozdult. Segítség még mindig nem érkezett.
Három órája vesztegeltek már ott. Eleinte szinte örültek a kalandnak. Az elkényeztetett elsőosztályos utasoknak tetszett a változatosság, az izgalom. Idebent, a vonatban, világos volt és meleg. Nem volt mitől félniök. A férfiak nevettek, az asszonyok tovább fecsegtek, a gyermekek játszottak és nézték a havat meg az erdőt... De most már a leghangosabb férfi is elhallgatott és beburkolódzott bundájába, az a szép fiatal asszony pedig, aki tapsolva táncolt örömében, hogy a vonat elakadt, most ideges zokogással, fogvacogva és reszketve kérdezte a kalauzt, jön-e végre a segítség a legközelebbi állomásról?... Vissza