Drávaszögi rovátkák

Előszó

Részlet a könyvből:

"Létezik egy növény, jerikói rózsa a neve. A drávaszögi irodalom élete éppen olyan, mint ezé a virág nélküli növényé: szárazságban tetszhalottá válik, de ha nedvességhez jut, csodák csodájára órák alatt kizöldül, haragoszöld életre kel. Népünk életében a hozzájuk költözött vagy a belőlük származó, vagy csak a velük rokonszenvező és lélekben sorsvállaló literátorok drávaszögi létében, küszködésében de sokszor beállt már a tetszhalál! Nehezen magyarázható módon azonban a legsanyarúbb időkben kezdtek mindig magukról életjelet küldeni. Amikor például a régiségben az ország java része odaveszett, s csak a török félhold fénye világított, ez a táj, a Drávaszög fakasztotta fel szomjazó népünknek a forrásait: a Veresmartiak, Hercegszöllősiek és Laskaiak egész serege tűnt fel üstökösként az anyanyelven és a művelt világ nyelvén, latinul írogató literátorok seregében. Munkáikat nemcsak hon, hanem Európa szellemi központjaiban is forgatták a XV. és XVI. században. Vagy amikor jóval később, a XIX. században a lét nedvei messze elkerülték a drávaszögi egyszemélyes szellemi műhelyeket, akkor is akadtak olyanok, akik vígasztalni és reményért jöttek erre a tájra: az Ács család, amelyikben az atya krónikaíró lett, a fiúk közül az idősebb, Gedeon, Kossuth emigrációjában a kormányzó és a számkivetettek lelkésze, naplóvivő, Zsigmond, az öccs tanár és Shakespeare-fordító. Legutóbb Baranyai Júlia emberek között magányosan írogatta össze Baranyaság kultúrhistóriáit szép könyvébe, a Vízbe vesző nyomokba. De ő is elment..." Vissza