Előszó
Húszéves koromban úgy töltöttem egypár éjszakámat, hogy vastag könyv felett könyököltem fektemben, óráról, álomról, éhségről, szomjúságról megfeledkezve, kivilágos kivirradtig. A Gróf Monte-Cristót olvastam.
Ilyen iszákosan olvastam, emlékszem, a Három testőrt is, a Húsz év mulvát is, a Királyné nyákláncát is. Mind a Dumas-féle híres, nagy regényeket.
Úgy mint diák-időmben Jókait.
Azt mondják, úgyebár, annyi példány az ember, ahány nyelvet beszél. Megengedik, hogy azt mondjam, annyi életet éltünk, ahány regényt elolvastunk?
Baradlay Ödön voltam, míg a Kőszívű ember fiait olvastam, D'Artagnan voltam, mikor a Három testőrbe voltam belémerülve. (Másnak meg talán Porthosnak tetszett lenni, vagy Aramisnak.)
Éltem, igen: más időkben lélekzettem, otthon voltam idegen világokban; szerettem és gyűlöltem embereket, a szívem örömtől és rettegéstől dobogott.
A magunk való élményei is ellebbennek, boldogság és szenvedés elhervad, a magunk tulajdon emlékeit nem úgy tapogatjuk néha, mintha mese volna mind?
Egy-egy nagy könyv történet, kaland az életünkben; az olvasás gazdaggá teszi szegényes sorsunkat.
Csodálni való ez, mégis, hogy itt van ez a született világ az ember körül, ez a párás, hangos élet, ez a csábos és félelmes, ez a folytonosan meglepő, ez a határtalan, fordulatos, titkos, kitanulhatatlan, beláthatatlan élet! - és az ember az élete közben, mint viharzó tenger közepén, olvasásba tud temetkezni, holt nyomtatásra tud kíváncsi lenni.
Miért van ez? Mert az ember nem is látja a világot, csak a könyvből, mint nem látja saját magát se, csak tükörből.
S azért, mert eredetünk tengerhomályából álmot hoztunk el a lelkünkben, ezt az álmot keressük itt a világos Földön.
Mese kell az embernek, mint hit kell, mint zene kell.
Vissza 
