Mária Antónia és lovagjai I-III.

Előszó

Részlet a kötetből:

Mária Antónia és lovagjai

Mikor Alexandre Dumas megalapította színházát, a Théátre Historique-ot, amelyben javarészt az ő történelmi miijőben játszó drámáit adták elő, ez a szinház tönkrement bele, hogy az igazgató-tulajdonosnak sohasem volt elég gazdag, fényes és csillogó egy-egy darab kiállítása. Díszletekre, kosztümökre olyan összegeket költött, amelyeket a jegypénztár bevételei sohasem fedezhettek. Mikor Alexandre Dumast szárnyára vette a hir és a népszerűség - ámbár olyan összegeket keresett, amelyekhez hasonlóról addig iró álmodni sem mert -, ez a legnagyobb jövedelmű iró tönkrement abba, hogy nem volt a jólétnek, az életbőségnek és luxusnak olyan foka, amely elég fényes és csillogó lett volna számára. Valahol szinesbőrü őseitől örökölte ezt a fantáziát, amely minden megnyilatkozásban telve volt a fényűző kalandosság, a kápráztató szinesség vágyával. Amint életének anyagi lehetőségei gyarapodtak a maximumig, ugyanugy lett úrrá ez a pompázó kedv az írásaiban is. Száz szálon játszó történeteinek bonyolultsága és kalandossága, mindenütt, ahol erre alkalom nyilik, feldiszitődik káprázó csillogással, a dekorációnak olyan halmozottságával, amely szinte túlmegy az emberin, - sőt még a legkiértebb romantika határán is. Különösen késői periódusainak müvei között van néhány ilyen.
Éppen ezért egész különálló jelenség majd háromszáz kötetre rugó termésében a Mária Antónia lovagjai. Ez a regény, amely témájánál fogva is arra kényszeríti az irót, hogy a történet építésén, a feszültségben, izgalomban, idegekbe markoló bonyodalmakban olyan gazdagon lepergetett eseményeken tul - lemondjon a díszletnek, a külső kápráztatásnak minden eszközéről. S éppen mert ez a regény ilyen külső diszességben nem olyan gazdag - egészen maradéktalanul és elhomályositás nélkül áll előttünk Dumasnak, a mesemondónak csodálnivaló fantáziája... Vissza