Tavasz az Oderán

Előszó

Varjak károgása hirdette a ködös téli reggelt; épp oly nyughatatlan és rekedt varjaké, mint amilyenek moszkvakörnyéki rokonaik. A kanyaron túl tiszta kis fenyves tűnt fel" szakasztott olyan, mint amilyenen az imént haladtak át a katonák. Ez már Németország volt.
De ezt még csak a törzsek tudták. A katonák, a térképet nem nézegető egyszerű emberek elmulasztották a nagy pillanatot és csak este tudták meg, hogy hol is vannak.
Akkor aztán rányitották szemüket Németország földjére, erre a jólgondozott földre, amelyet ősidők óta szláv telepesek és orosz kardok védelmeztek a keleti barbár betörésektől. „Megfésült" ligeteket láttak és virágos kertektől övezett házacskákkal és csűrökkel teletűzdelt, simára „vasalt" síkságokat. Szinte hihetetlennek tűnt fel, hogy innen, a földnek e látszatra olyan rendes zugából támadt és zúdult rá a világra a halált lehelő pestis.
- Hát ilyen vagy... te híres - szólalt meg egy tagbaszakadt orosz katona. Most először fordult tegező szóval Németországhoz, az utolsó négy év alatt csak gyűlölettel kiejtett „az" helyett. És valamennyien a nagy Sztálinra gondoltak, aki vezérelte és elvezette őket ide. Sztálinra emlékezvén, a katonák egymásra néztek; pupillájuk kitágult legyőzhetetlen erejük büszke tudatától:
- Mi pedig ilyenek vagyunk! Az úton végnélküli áradatban hömpölygött a katonaság. Gyalogság, tehergépkocsik, hosszúcsövű ágyúk és tompaorrú hegyi ágyúk vonultak nyugat felé... Vissza