Édes anyanyelvünk 1979. január-december

Előszó

Aligha volt valaha, vagy talán csak a nyelvújítás korában volt olyan őszinte, alapos, lelkes érdeklődés a magyar nyelv, édes anyanyelvünk sorsa, ügyei iránt, mint amilyennel ma lépten-nyomon találkozunk. Vajon mi ennek a jelenségnek az oka? Talán az, hogy nyelvünk olyan állapotba zuhant vissza napjainkban, amilyenben másfél évszázaddal ezelőtt volt? Semmiképpen sem! A mai magyar nyelv már Arany János, Petőfi Sándor örökségét vallhatja magáénak, ezen a nyelven írt Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Móra Ferenc, Ady Endre, Krúdy Gyula, József Attila és a magyar nyelv sok más művésze. Nem tarthatjuk tehát alkalmatlannak gondolataink kifejezésére.
A tudós Verseghy Ferenc ezt írta másfél évszázaddal ezelőtt "A tiszta magyarság" című munkájában: "Hogy dajkáinknak magyar nyelve sem nem csinos, sem nem tökéletes, kiki könnyen átláttya. De nincs is itt kérdés arrul, hogy köz embereinket ékesen szólani tanítsuk, hanem csak arrul, hogy nyelvünköt aestheticabéli szerzeményekre alkalmasabbá... tegyük."
A kitűnő tudósnak, nyelvünk lelkes apostolának akkor igaza is volt. De ma nekünk már más a fő feladatunk: igenis az, hogy "köz embereinket ékesen szólani tanítsuk". Azaz: megtanítsuk a magyar emberek száz és százezreit anyanyelvünk tudatos és pontos használatára. Hogy ki tudják fejezni magukat: gondolataikat, érzelmeiket, akaratukat. Hogy kapcsolatot tudjanak teremteni embertársaikkal: meg tudják értetni magukat, s meg tudjanak érteni másokat. Hogy ki tudják vívni s meg tudják állni helyüket a társadalomban. Vissza