Az arckép/A fekete macska

Előszó

Részlet a könyvből:

Igen nagy és tartós lázam volt. Kipróbáltam már eredménytelenül mindazt a gyógyszert, amelyhez az Apennineknek ezen a vad vidékén hozzájuthattam. Szolgám és egyetlen kísérőm az elhagyott kastélyban sokkal idegesebb és sokkal ügyetlenebb volt, semhogy megkockáztathattam volna vele az érvágást; meg aztán nagyon is sok vért vesztettem már a banditákkal vívott harcomban. Bátorságosan azt sem engedhettem meg neki, hogy otthagyjon és elmenjen segítséget keresni. Végül eszembe jutott, hogy van egy kis csomag ópiumom a dohányom mellett a vízipipám tokjában. Konstantinápolyban megszoktam ugyanis, hogy ezzel a kábítószerrel szívjam a dohányt. Pedro a kezembe adta a tokot. Megkerestem benne a narkotikumot. De mikor le akartam vágni belőle egy adagot, önkéntelenül tétovázni kezdtem. Dohányzás közben nem volt fontos, hogy mennyit használok el belőle. Rendszerint félig szoktam megtölteni a vízi pipa csészéjét fele arányban összekevert ópiummal és vágott dohánnyal. Néha, ha elszíttam az egész keveréket, nem tapasztaltam semmi különösebb hatást; néha azonban kétharmadát is alig szíttam el a keveréknek, amikor már is riasztó lelki zavar tünetei figyelmeztettek arra, hogy hagyjam abba a pipázást. De a hatás mindig lassú fokozatossággal következett be, úgyhogy nem kellett tartanom semmi veszedelemtől. Ezúttal azonban más volt a helyzet. Sohase nyeltem még le ópiumot. Laudanumot és morfiumot használtam már hébe-hóba, és ha ezekről lett volna szó, nem is lett volna miért tétováznom. Vissza